Amikor már semmit sem tehetsz

„Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja Őt, mindenkihez, aki hűséggel hívja Őt.” (Zsoltárok 145:18)

Hálaadás másnapja volt az Egyesült Államokban. Élveztük az ünneplést, és sokáig fennmaradtunk, így másnap reggel kialudtuk magunkat, és késői villásreggelit fogyasztottunk el. Aztán visszabújtam az ágyba, hogy olvassak, és bepótoljam az e-maileket és a közösségi médiát. Annyira élveztem a nyugodt reggelt, és egyre halogattam a felöltözést és a napra való elkészülést. Már közeledett a dél, amikor meghallottuk, hogy valaki a bejárati ajtón dörömböl. Felugrottam, magamra húztam a fürdőköpenyemet és a papucsomat, miközben a férjem az ajtóhoz rohant. Aztán már kiabált is: „Marsha! Hívd a 911-et!”
Felkaptam a telefonomat, és kirohantam a hideg esőbe, ahol a szemközti szomszédom orvosi vészhelyzetbe került. A felesége hívott kétségbeesetten, hogy segítsünk neki. Összeesve feküdt a földön a kocsijuk előtt a felhajtón. Agyvérzés tünetei jelentkeztek nála, miközben az utolsó négyszáz méteren vezetett hazafelé. A felesége és a férjem pokrócba bugyolálták, és egy másik plédet tartottak fölé, hogy ne essen rá az eső.
A fülemhez szorítottam a telefont, válaszoltam a diszpécser kérdéseire, és utasításokat adtam, hogy mit csináljanak. Már úton volt a mentő. Közben a telefonközpontos azt mondta nekem, hogy gondoskodnom kell arról, hogy a mentőszolgálat munkatársai jól lássák, pontosan melyik háznál is vagyunk. Ezért kisétáltam a kocsifelhajtóról az utcánk közepére. A környék kihaltnak tűnt a csendes, ünnepi hétvégén. Semmi forgalom vagy mozgás nem volt a láthatáron – kivéve ahol mi vártunk.
Ahogy ott álltam az utcán a csuromvizes fürdőköpenyemben, már kezdtem türelmetlennek és tehetetlennek érezni magam, mert semmit nem tehettem. De aztán eszembe jutott, hogy hát én imádkozhatok is! Könyörögtem Istenhez, kérve, hogy legyen itt a szomszédommal, hozza ide biztonságosan és gyorsan a mentőt, és segítsen azoknak, akik segíteni fognak a barátomon. Minél többet imádkoztam, annál kevésbé éreztem magam nyomorultul, ahogy az Úr megvigasztalt.
Rájöttem, hogy ha csak annyit tehetek, hogy egyedül állok az utca közepén a fagyos, hideg esőben fürdőköpenyben és papucsban, akkor azt inkább imádkozva teszem. Amikor úgy érzed, hogy semmit sem tehetsz, akkor is még imádkozhatsz! Isten megígérte, hogy meghallgat, és közel van hozzánk, ha segítségül hívjuk Őt.

Marsha Hammond-Brummel