Hála

„Bármi történjen is, ti mindig legyetek hálásak.” (1Thesszalonika 5:18, az angol TLB-fordítás alapján)

Amikor részt vettem az érettségi találkozómon, a szívem csordultig telt hálával. Annyi boldog emlék kötött oda ötven évvel ezelőttről. Péntek délután körbejártuk az épületet, emlékeztünk arra, hogy Norval hogyan segített a kerekesszékes fiúknak a lépcsőn közlekedni, felidéztük, hogy díszítettük fel a szekrényeink belsejét, visszaemlékeztünk rá, hogy megnevettetett minket Jim és Tom, miközben nyelvtant tanultunk. Másnap a tornateremben találkoztunk egy istentiszteletre, elénekeltük az iskola himnuszát, majd sokat nevettünk, és még beszélgettünk is egy kicsit.
A Bonnie házában elköltött ebéd során páran meghallottuk, hogy a hivatalos találkozói ebéd kihívásokkal nézett szembe. Miközben hamburgert és krumplisalátát ettünk, visszagondoltunk a régi szép időkre. A barátságunk már jóval a középiskola előtt elkezdődött. Első osztályban találkoztunk – és most már mindannyian nagymamák vagyunk… Az évek során babáztunk, és játszottunk kidobóst, tanultunk franciát, varrtunk, bicikliztünk, megvitattuk az ízületi gyulladásos térdünket, és finomságokat főztünk. Ismerjük egymás szüleit, ami nagy öröm a mi korunkban! Részt vettünk egymás esküvőjén, és még az unokáink avatását is megnéztük online. Ezen a délutánon hálát adtunk a hosszú barátságunkért.
Később a kis csoportunk csatlakozott más osztálytársainkhoz Roberta otthonában, ahol még több beszélgetés és étel várt ránk. Az asztal bőségesen roskadozott. Hummusz, zöldségek és szamószák sorjáztak háromféle salátával. A szoba megtelt majd hetvenévesekkel, akik hirtelen újra nevetgélő tizenhét évesek lettek.
„Milyen volt a hivatalos ebéd?” – ezt több osztálytársamtól is megkérdeztem.
Tom azt válaszolta: „A kiszolgálás lassú volt, és az adagok kicsik.”
De Helen erre azt felelte: „Tökéletes volt.”
„Csak viccelsz!” – kapta fel a fejét Jeanne.
Tom és Roy hitetlenkedve felvonta a szemöldökét: „Tökéletes?!”
„Igen, tökéletes – erősködött Helen. – Bőven volt időnk beszélgetni az osztálytársakkal, míg a kiszolgálásra vártunk. És mivel nem volt sok étel, nem is ettem túl magam. Ma este éhes vagyok, és nézd meg ezt a terítéket!” – és már el is kezdte megpakolni a tányérját.
Mindannyian elmosolyodtunk, és miközben tálaltunk, elhatároztam, hogy nemcsak a nyilvánvaló áldásokért leszek hálás, hanem azokért is, amelyeket nehezebb értékelni. Most már mindig csak hálás szívű akarok lenni!

Denise Dick Herr