Julie

„Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, ugyanúgy Isten Jézus által, vele együtt előhozza azokat, akik elaludtak.” (1Thesszalonika 4:14)

Egy hosszú, tétova pillanatra megálltam a kis vidéki imaházunkban az anyaszoba behúzott ajtaja előtt. A szívem úgy dobogott, mintha egy börtöncellába készültem volna belépni. Vajon pozitív lesz a fogadtatásom, vagy a „kifelé” gyötrődő kiáltása összetöri majd azt a kevés bátorságot is, ami még megmaradt bennem?
Mély levegőt vettem, segélykérő imát küldtem az ég felé, és beléptem. Julie egyedül üldögélt az üres szobában, és a lenge függönyön keresztül kifelé nézett, és úgy tett, mintha a prédikációt hallgatná. Azonban egy tapodtat se mozdult, szinte tudomásul sem vette, hogy beléptem. Én azért leültem mellé.
Már évek óta ismertem Julie-t. Minden héten együtt vezettük a gyerekek szombatiskolai programját, és a férjeink gyakran beszélgettek a farmról és a tanyáról. Idősebb fiaink játékon cívódtak, és mindketten izgatottak voltak, hogy három hónapos kisbabáinkat összehasonlíthatták. A méricskélésnek azonban egyszer csak vége szakadt.
Néhány héttel korábban a lelkész férjemet felhívták, hogy Julie és Dan kisbabája előző este meghalt bölcsőhalálban. Teljesen le voltunk sújtva!
Az ezt követő események homályosak voltak: a részvétlátogatások, a könnyek, a szívfájdalom, az ölelések és a temetés.
Most itt ültem a megkövült arcú, összetört szívű Julie mellett az anyák szobájában. A karjára tettem a kezem, és azt suttogtam neki: „Julie, én annyira sajnálom…!” Belőle ekkor robbant ki a fájdalom: „Ez nem igazság! Neked még mindig ott van a gyereked, az enyém pedig eltűnt!” Könnyek csorogtak le az arcunkon. Azt mondtam: „Csak szeretném, ha tudnád, hogy törődöm veled.” Csendben ültünk tovább egymás mellett, nem volt szükség szavakra, ahogy a gyász mindkettőnk szívét összefacsarta.
Mert vannak olyan időszakok az életben, amikor nem sok mindent lehet tenni azokért, akiknek fáj – kivéve, hogy megmutatjuk, mennyire törődünk velük. Nem mindig könnyű ez, de milyen fontos! És ez az, amit megpróbáltam Julie-nak is a tudtára hozni. Mindenkinek fájt az üres, fájdalmas hely a karja közt és a mi kis gyülekezetünkben. Csak a mennyország reménye adott nekünk vigaszt. „Amikor a csecsemők halhatatlanságban előjönnek porágyukból, azonnal anyjuk karja közé repülnek.”1 Jöjjön el hamarosan az a nap, Uram!

Marybeth Gessele

¹ Ellen G. White: Selected Messages, II. köt., Review and Herald Publishing Association, Washington, D.C., 1958, 260. o.