A vigasztaló szavak

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok 23:4)

Éveken át szolgáltam önkéntes lelkészként. Ez lehetőséget ad arra, hogy sok beteget és a családjukat bátorítsam nehéz körülmények között. A legtöbbször a beteg meggyógyul, és boldogabb időszak elé nézve tér haza. Ámde ez néha nem ilyen egyszerű.
Minden család más és más, de vannak közös szálak, amelyek összekötik őket a bajban. A legfontosabb, amit az évek során megtanultam, hogy az emberek értékelik az imát és a törődést. Ez lehet olyan egyszerű, mint az ágy mellé ülni és a Szentírásból olvasni, máskor meg egy kedvenc ének eléneklése.
Egyszer egy idős asszony ágya mellett találtam magam. Hét gyereke állt körülötte. Ketten csöndesen sírtak. Négyen szótlanul álltak. A hetedik, egy fiú, viszont zaklatottnak tűnt. Bátorítottam őket, hogy vegyenek búcsút az édesanyjuktól. Hatan egymás után odamentek hozzá. Elmondták neki, mennyire szeretik, és búcsúzóul megölelték. A hetedik félreállt. Imádkoztam, hogy az Úr vigasztaló szavakkal hatalmazzon fel. Rájöttem, hogy ő még nem áll készen a búcsúra.
„Úgy tűnik, nagyon nyugtalan” – mondtam.
„Anyával sokat veszekedtünk. És most haldoklik. Még nem békültem ki vele – a hangja megtört volt. – Most meg nem tudom elmondani neki, hogy mennyire sajnálom. Még azt se tudom elmondani neki, mennyire szerettem.”
Úgy fájt érte a szívem. Isten ismét bölcsen vezetett engem:
„A hallás az egyik utolsó érzékszervünk – mondtam. – Kérem, hogy menjen csak oda hozzá. Mondja el neki, mit érez. Biztos vagyok benne, hogy hallja önt.”
Néztem, ahogy letérdel mellé, megfogja a kezét, és halkan beszél hozzá. Hirtelen elmosolyodott, és felém fordult:
„Megszorította a kezemet. Tudom, hogy megbocsátott.” Könnyek folytak végig az arcán, ahogy ott állt.
A gyerekek egymás kezét fogva álltak az ágy körül. Miközben imádkoztam, rájöttem, hogy a hölgy meghalt. Az ima után végigjártam a kört, és mindenkinek kézfogást és ölelést ajánlottam fel. A fiú, aki hosszú időn keresztül elidegenedett az édesanyjától, különösen hálás volt érte. Káplánként már sok család mellett voltam szerettük utolsó pillanataiban. De soha nem éreztem magam annyira megjutalmazva, mint azon a napon.

Patricia Cove