Egy nagyobb hisztiroham

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm a gyengeségben tökéletesedik.” (2Korinthusbeliekhez 12:9, az angol KJV-fordítás alapján)

Pénteken már kora reggel Oliviát elkapta egy nagyobb hisztiroham. Fogalmam sincs, mi indította be, ami miatt sikoltozni kezdett, miközben minden keze ügyébe eső dolgot szétdobált. Többször is bementem a szobájába, hogy megnyugtassam, és még a végső következményt is a tudtára adtam: hogy ezen a hétvégén nem kaphat édességet. De még ezután is tovább folytatta a dühöngést. Ezért visszamentem a szobájába, és lefektettem aludni. Körülbelül öt percbe telt, mire lecsillapodott, és végül elaludt.
Bármennyire is igyekszem a viselkedés és a következmények közti összefüggést megismerni, azt nézem, hogy néha az autizmus átveszi az irányítást Liv teste és érzelmei felett. Ha a fékevesztett vonat egyszer beindul, már nem lehet megállítani, míg össze nem omlik. Miután több autizmuskonferencián is részt vettem, és hallottam, ahogy autizmussal élő felnőttek leírják, hogy olykor bizony elveszítik a kontrollt az érzelmeik felett, eszembe jutott, hogy Liv sem tudja megfékezni ezeket az érzelmeket, ha egyszer felpaprikázódik – még most, felnőttként sem.
Miután hagytam, hogy Liv egy kicsit fizikailag is pihenjen, hogy megnyugodjon a teste, a szokásos vidám énjével ébredt. A kifejező nyelve korlátozott, ezért nem tudta elmondani, hogy kezdetben mi zaklatta fel. Miután együtt elolvastuk az áhítatát, azt mondta, hogy megnyugodott, és péntek este is szeretné a szokásos módon megkapni a finomságokat.
Ha ezt végiggondolom, nagyon örülök, hogy Liv kérte: kapja vissza a csemegéit. Rájöttem, hogy tudja, milyen a megbocsátás és a kegyelem. Tudja, hogy odajöhetett hozzám, és kérhette azokat a dolgokat, amelyeket a kirohanása előtt megígértem neki. És még a kirohanás után is, miután megnyugodott, szerette volna a finomságokat.
Bevallom, régen én voltam a szigorú szülő, akié volt mindig az utolsó szó. Büntetést és következményeket kellett bevezetni. De Isten egyre inkább a kegyelem felé terelte a szívemet. Hálás vagyok, hogy Liv már tudja, milyen a kegyelem. Tudja, hogy szeretem, és a kegyelem is itt van, hogy megadjam neki – csak kérnie kell. Ha nem kérte volna, nem kapta volna meg, de ő kegyelemért és irgalomért könyörgött. Minden „szigorú nevelésem” ellenére még mindig látja a szeretetet és az utat, amelyen keresztül megtalálhatja a kegyelmet.
Istennek rengeteg kegyelme van mindannyiunk számára. Egyszerűen csak kérnünk kell tőle.

Stephanie McMillan