Mesemondás és a boldog befejezés

„Hanem amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek.” (1Korinthus 2:9)

Gyermekkorom egyik kedvenc emléke a mamámmal való mesemondás volt a viharos éjszakákon. Apu második műszakban is dolgozott, és mi, a három lány, bemásztunk mami ágyába, míg a bátyám a szoba túloldalán lévő fotelbe kucorodott le. A villámlás és a mennydörgés adta a vizuális és hanghatásokat, amikor mama félelmetes dolgokról kezdett mesélni. Lélegzet-visszafojtva csüngtünk minden szaván. Mama jól tudta, hogy kell felépíteni a feszültséget. Mikor a történet csúcspontjához ért, drámai szünetet tartott. Végül, amikor már nem bírtuk tovább, mind könyörögni kezdtünk neki, hogy folytassa már. És soha nem is okozott csalódást.
Anyukám történeteinek szeretete vezetett az olvasás szeretetéhez. Apu sok könyv vásárlásával bátorított erre bennünket. Emlékszem, hogy olvastam társadalmi etikettről, többszörös személyiségzavarokról, a chicagói magasvasútról, Asimov utolsó kérdéséről és sok másról. Képregényeket szereztünk be, és hősnek vagy hősnőnek képzeltük magunkat. Olvastam egy igaz történetet egy valódi cowboy és felesége hitéről és a személyes küzdelmekről, amelyekkel szembe kellett nézniük. Egy könyvet is olvastam az Ábrahámnak és Sárának tett ígéretről és a valaha mesélt legnagyobb történetről. Egy nap elhatároztam, hogy elolvasom a Bibliát. Találtam benne történeteket intrikákról, veszélyekről, romantikáról és természetfeletti lényekről. Akárcsak a való életben, egyes történeteknek happy endje, boldog befejezése volt, míg másoknak nem.
Manapság már nem vesződöm azzal, hogy szépirodalmat olvassak, hacsak nem tudom, hogy jó vége lesz. Mielőtt megveszem, elolvasom róla a kritikákat az interneten és kis részleteket belőle. Ha a kiadvány nem végződik boldogan, nem is fecsérlem rá az időt. Azokat a történeteket kedvelem, amelyek hitre épülnek, informatívak, inspirálóak, és mindig jól végződnek. Szeretem azokat a befejezéseket,
ahol az élet káoszán keresztül győzedelmeskednek a szereplők.
Gondolom, a legtöbben azt szeretnénk, ha az élettörténetünk boldog véget érne. Azoknak, akik elfogadják Isten Fiának áldozatát, nem kell azon gondolkodniuk, hogyan ér majd véget a történetük. Az örök élet ígérete jól össze van foglalva az Úr könyvében. Ha a mesteri Mesélőre bízzuk az élettörténetünket annak megpróbáltatásaival és örömeivel együtt, biztosak lehetünk benne, hogy boldog véget kapunk, amely az örökkévalóságig kitart. „Nem fél a rossz hírtől, szíve erős, az Úrban bizakodik.” (Zsoltárok 112:7)

Barbara Burris Neequaye