Végre győzelem!

„Legyetek vidámak a reményben, türelmesek a bajban, és kitartóak az imádságban.” (Róma 12:12, az angol ISV-fordítás alapján)

Néhány évvel ezelőtt a kétéves kisfiunkkal, Alvinnal egy harmadik emeleti lakásba költöztünk. A tíz család közül mi voltunk az egyedüli keresztények, akik az ötemeletes házban laktak. Az első napunkon az egyik földszinti szomszéd hangosan megvádolt minket, hogy egy törött villanykörtét dobtunk be a lakásába. Fogalmunk se volt, miért mérges ránk ennyire.
Másnap maga a főbérlő is megkérdezte, hogy nem hajítottunk-e be egy törött izzót a férfi lakásába. Először túlságosan megdöbbentünk ahhoz, hogy reagáljunk neki. Mi folyik itt?! Aztán rájöttünk, hogy a bérlők jól tudták, hogy mi keresztények vagyunk. Nem akarták, hogy ott legyünk, és mindent megtettek, hogy bajba keverjenek minket, és kiköltöztessenek.
Másnap reggel, amikor a férjemmel munkába indultunk, a szomszédunk felesége az ajtóban állt, karján a kisfiával, aki egyidős volt a mi gyerekünkkel. Ahogy elmentünk mellette, ő leköpött minket. Azt hittem, hogy ez csak véletlen egybeesés, és nem sokat gondolkodtam rajta. De amikor később hazaértünk, megint leköpött minket. Én csak mosolyogtam rá, ahogy elhaladtam mellette.
Ezután is minden nap mosolyogtam, amikor elsétáltunk a bejárati ajtaja előtt. Úgy tűnt, mintha ismerte volna a munkaidőnket, mert minden alkalommal megvárt, csak hogy megmutassa, mennyire nem kedvel minket. A férjemmel tovább folytattuk az imádkozást a helyzetért. Kissé elbizonytalanodtunk, mert tudtuk, hogy a kisfiunkat otthon kell hagynunk egy gondozóval.
Aztán egy nap váratlanul, amikor az irodából hazafelé tartottunk, a hölgy odalépett hozzám. Egy pillanatra azt hittem, hogy biztos meg fog ütni. Ehelyett megfogta a kezemet, és azt mondta: „Kérem, bocsásson meg!” Döbbenten kérdeztem tőle: „Mit kellene megbocsátanom?” Rám nézett, és így válaszolt: „Hogy olyan dühösen bámultam magára, és köpködtem. Ez nem helyes. Sajnálom!” Majd engedélyt kért, hogy átjöhessen az otthonunkba, és én szívesen fogadtam. Aztán elmondta, mi történt vele.
Ebédre meghívta magához a hitközségének egyik vezetőjét, és megkérdezte, hogy rendben van-e, ha jól bánnak a keresztényekkel, ha ők a szomszédaik. A vezető azt felelte, hogy a keresztényekben meg lehet bízni, és nem ártanak neki. Attól a naptól kezdve barátok lettünk, és ő már a mentoraként tekint rám. Milyen fontos, hogy türelmesek maradjunk a bajban, és kitartóak az imádságban – és bízzunk abban, hogy Isten végül úgyis győzelmet arat!

Sweetie Ritchil