Hálásan

„Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít.” (Filippi 4:13)

Egyik szombaton a gyülekezetben ülve, karomat a mellkasomon összefonva, véletlenül a hüvelykujjamat a mellemhez érintettem. Egy kis csomót érzékeltem, ahol már körülbelül egy hete éreztem némi érzékenységet, de nem vettem a fáradságot, hogy megvizsgáljam. Most már nagyon kíváncsi voltam, hogy miért fáj a mellem. Elhagytam az imatermet, és beosontam a női mosdó egyik fülkéjébe. Benyúltam a melltartómba, és megtapogattam a mellemet. Igen! Egy csomó volt a bal mellemben.
Ez a felfedezés vitt el a mammográfiára. Amikor az asszisztens a mellemet a mellkompressziós tappancsok közé tette, és összenyomta, a mellbimbóból vér spriccelt a tappancsra. Elborzadtam. „Ó, Istenem!” – nyögtem fel.
Következő alkalommal már egy sebész előtt álltam, aki azt mondta: „Nem úgy néz ki, mint a rák, és nem is érzem annak, de azért csináljunk biopsziát.” A rossz hír volt, hogy duktális karcinómám volt, ami az emlőrák nem invazív formája, és masztektómiára volt szükség. A jó hír pedig, hogy a tejcsatornák között volt. A következő szombaton a gyülekezetbe visszatérve átkaroltam egy barátomat, és elsírtam magam: „Mellrákom van.”
A műtét elég egyszerűnek tűnt. Azonnal felkeltem, és a sebészeti osztályon körbe-körbe száguldoztam, miközben az intravénás állvánnyal jöttem-mentem, és remekül éreztem magam. A kötések elfedték a veszteségemet. Amikor azonban megérkezett az orvos, eljött a számvetés pillanata. Levette a kötést. Kétségbeestem! Eltűnt! Hogy fogok élni a mellem nélkül? Olyan jól kiszolgálta a nőiességemet. Négy gyönyörű gyermeket szoptattam vele. Elsírtam magam: „Krisztusom, kérlek, erősíts meg!”
Tizenhárom évig viseltem mellprotézist, mert egyszerűen nem akartam újabb műtétet bevállalni. Mégsem éreztem magam soha teljesen kényelmesen csak egy mellel. Az imaházban voltam, és egy barátnőmmel beszélgettem, akinek kihívást jelentett a mellrákos helyzete. Elmagyaráztam neki, hogy nem is volt olyan rossz a döntésem a protézis viseléséről. Becsuktam a bal szememet, hogy bemutassam neki, hogy néz ki a mellkas egy mellel. Ő így válaszolt: „Hát én nem akarok így kinézni.”
Ahogy továbbmentem tőle, a megjegyzése elgondolkodtatott. Hmm, már én sem szeretnék így kinézni! Kuncogtam, és azonnal belevágtam a mellplasztikába, majd évekkel később egy tetovált mellbimbót is csináltattam egy jobb oldali felvarrással. Jézus jó, barátaim, és Ő ad a lányainak erőt, hogy elviseljék az élet minden kihívását. Hála tölti el a szívemet.

Joan (Jo) Yelorda