Zarándokutam

„Világosságom és üdvösségem az Úr, kitől féljek? Életem erőssége az Úr, kitől remegjek? Ha gonoszok jönnek ellenem, szorongatóim és ellenségeim, hogy felfalják testemet, ők botlanak meg és hullanak el. Ha egy sereg fog is körül, nem fél a szívem. Habár háborúság tör rám, én mégis bízom.” (Zsoltárok 27:1–3)

A hideg téli este veszélyeket rejtett magában, amikor elindultam a szokásos tóparti sétámra az ausztráliai Új-Dél-Walesben lévő otthonom közelében. A patak a hosszú szárazság után megáradt, és nem könnyen keltem át rajta. De sikerült két erős botot találnom, és igyekeztem átegyensúlyozni egy fatörzsön, amely a víz fölé borult. Az egyik bot eltört, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat és beborultam, ahogy bizonytalanul futottam át a túloldalra. Nagyot dobbant a szívem, ahogy csaknem a vízbe zuhantam, miközben a fényképezőgépem és a telefonom a nyakamban lógott.
Óriási pocsolyákat kellett kerülgetnem, és azon kaptam magam, hogy a bokrok között csörtetek, ahol vad kenguruk figyeltek némán. Egy bagoly huhogni kezdett. Mintha egy krokodilt is láttam volna a tóban: a víz fölé emelkedő szemével figyelt engem (itt persze nincsenek krokodilok, de mivel Pápua Új-Guineában és Afrikában is éltem, gyakran eszembe jutnak).
Óriási fák gyökerei sejlettek fel, ahogy az ösvényen haladtam, és majdnem megbotlottam, de csak akkor tudtam visszanyerni az egyensúlyomat, amikor egy erős botra támaszkodtam, amit az ösvény mellett találtam. Egyre jobban leszállt a sötétség, és épp csak hogy láttam az utat magam előtt.
Végül a sötétből kiléptem a világosabb utcára, ahol a lenyugvó nap utolsó fényes sugarait vetette az égre. Egy magas fenyőfa sziluettje jelezte a vörös égbolton, hogy túlvagyok a veszélyen, és utat mutatott hazafelé. Továbbsiettem az otthon melege és biztonsága felé.
John Bunyan: A zarándokok útja című könyve körül keringtek a gondolataim, miközben tovább vánszorogtam. A zarándok megannyi akadályba ütközött a keresztény úton. Megbotlott, szembesült kétségbeeséssel, és úgy érezte, hogy elcsüggedt, és nagyon fél. Ilyen volt már az én életutam is, mégis tudtam, hogy Isten életben tartott, és még mindig vezet. Csak bíznom kell benne.
Ezért döntök úgy minden nap, hogy az ő gondoskodására és szeretetére bízom magam. Semmi mást nem tehetek. Sehova máshova nem mehetek, ahol biztonságban lehetek. Csak az ösvényt taposom, és a Biblia ígéreteibe kapaszkodom. Visszaemlékszem, miként vezetett a múltban, és bízom benne, hogy haza fog vinni.

Joy Butler