A vendégkönyv

„Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok engem.” (Máté 25:35)

A családunknak van egy vendégkönyve, amit még akkor vásároltunk, amikor Zimbabwében éltünk, és a Dél-afrikai–Indiai-óceáni Divízióban szolgáltunk. Szerettem volna valami olyasmit, ami segít megjegyezni azokat az embereket, akik velünk együtt ettek az asztalunk körül.
Minden alkalommal, amikor végigböngészem a neveket és a megjegyzéseket, emlékek garmadája áraszt el. Néha felidézem a közös vicceket és történeteket. Máskor meg eszembe jutnak az ételeket, amiket felszolgáltam, és hogy mennyire élveztük a közös étkezést. A legtöbb vendégünk a férjem irodájában dolgozott. Néha átutazóban voltak, és szükségük volt egy kis pihenésre. Alkalomadtán a férjem csak úgy megjelent a vendégekkel, és bízott abban, hogy valahogy gyorsan előállok majd egy finom étellel.
Az otthonom megnyitása mások előtt arra szolgált, hogy a prioritásaimat ellenőrizzem. Ez néhány hete vált számomra nagyon is valóságossá, amikor ismét vendégeket fogadtam. Ahogy a vendégek beírták a nevüket a könyvembe, az egyikük megkérdezte, hogy egy időre nem utaztunk-e el a városon kívülre. Azért kérdezte, mert észrevették, hogy az utolsó vendégem aláírásának dátuma között nagy űr tátong. Mondtam, hogy de, persze láttam vendégül azóta másokat is, de ők vagy az ismerőseink voltak, vagy már jártak nálunk korábban.
Ez azért elgondolkodtatott: vajon hány idegent fogadtam már? Egyet sem! A vendégkönyvemben minden név olyané, akit ismerek. Együtt dolgozunk, ugyanabba az imaházba járunk, ugyanazokban a körökben mozgunk. Rájöttem, hogy könnyű nekem baráti nevekkel megtölteni a vendégkönyvemet. És bár dicséretet kapok, amiért megnyitom az otthonomat a vendégek előtt, pedig valójában ők nem is vendégek. Ők barátok. Legtöbbjük, különösen azok, akik a közelben laknak, viszonzásul meghívtak minket is az otthonukba. Jézus azonban ennél sokkal többet vár el tőlünk. Azt kéri, hogy törődjünk a nálunk kevésbé szerencsésekkel, a rászorulókkal, és látogassuk meg azokat, akiknek nincs családjuk vagy
barátaik.
A világ ugyan dicsérhet minket a vendégszeretetünkért, de ha nem törődünk „a legkisebbekkel”, akkor nem cselekszünk helyesen. Segítsen bennünket az Úr, hogy amikor eljön, azt halljuk majd tőle: „Amennyiben megcselekedtétek ezt akár csak eggyel is az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.” (Máté 25:40)

Gertrude Mfune