Mikor hamu hull az égből (1. rész)

„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, hogy ártalmas úton járok-e, és vezess engem az örökkévalóság útján!” (Zsoltárok 139:23–24)

Az idő iszonyatosan vontatottnak tűnt, ahogy az ablak fölött lévő légkondicionáló küzdött, hogy lehűtse a hálószobát 32 fokra. Hajnali 3 óra volt. Éppen egy súlyos gyomorhurutból lábadoztunk a rekordot döntő hőhullám közepén, amely a másik két klímaberendezésünket is tönkre tette azon a héten. Kegyetlennek tűnt a veszteség.
Ahogy ott feküdtem a megkönnyebbülésre várva, a családom közelmúltbeli birtokdrámájának gondolatai nyomultak a fejembe. Több gátlástalan cégnek sikerült becsapnia a szerettemet, még mielőtt elhunyt, és most úgy tűnt, hogy a hagyaték elvész a pereskedő hőségben. Nagyon fájt érte a szívem… Nemcsak a hagyaték miatt, hanem azért is, hogy milyen sokat jelentett neki! Könnyek és verejték keveredett össze az ajkamon, miközben komolyan imádkoztam Istenhez, hogy segítsen, hogy most – még az ítélet előtt – átadjam a vagyonomat. „Istenem, neked adom az otthonomat. Kérlek, ítélj el most, és taníts meg arra, miként éljek helyesen, hogy a gyerekeim már örökkévaló dolgokkal legyenek megáldva!”
Pár napra rá, mikor beállt a szombat, egy hátborzongató narancssárga ragyogás támadta meg a napot nyugaton. Óriási füstviharfelhő (pirocumulonimbus) tornyosult a hegygerinc fölé, erős szelet kavarva, és az eget sűrűn szelték át villámok. A halálos McKinney-tűz tombolt a városunk felé közeledve. Másnap reggelre már evakuálási figyelmeztetés lépett érvénybe.
A sötétség visszaverte az arcomba a megadó imámat, már szinte fuldokoltam a félelemtől és a bizonytalanságtól. Kétségbeesetten könyörögtem a mennyhez: „Istenem, ez a te válaszod? Hogy elveszítjük az otthonunkat? Menjek el az imaházba, vagy maradjak itthon, és kezdjek pakolni?” De nem érkezett semmi válasz, csak néma csend volt körülöttem. Egészen elzsibbadtam a döbbenettől.
Szorongás tört rám, ahogy bedobtam a furgonba a pár ruhával megpakolt táskát. Ez elég lesz? Vagy próbáljak meg még több dolgot megmenteni? Még a csendben is tudtam, hol találok nyugalmat. Isten házában kell lennem.
Az istentisztelet alatt gyengén tartotta bennem magát a béke érzete, miközben a 23. zsoltárról elmélkedtem. Miután egy barátomnál megebédeltem, kitekintettem az ablakon. A sötét narancssárga égbolt, tele hulló hamuval, apokaliptikusnak tűnt. Forró fuvallat fogadott, amikor kiléptem az ajtón. A férjemhez fordultam, és zsigerből kimondtam: „Akkor ideje csomagolnunk!” Ahogy hazafelé tartottunk, újra átadtam magam Istennek, nemcsak mint bírámnak, hanem mint jó pásztoromnak.

Jessica Earl