2024. szeptember 9., hétfő
Gigi
„Akkor ezt mondta neki: Jöjj haza velem, és egyél kenyeret!” (1Királyok 13:15)
„Ott van az otthonunk, ahová a szívünk húz” – szögezi le egy régi angol közmondás, és ez határozottan igaz az én helyzetemre is. Egyik tavasszal, miközben néztem, ahogy szárba szökken az anyatermészet, nagy döntésen gondolkodtam, amit hamarosan meg kell hoznom. Ötvennégy éve életem társa, a férjem nagyon komoly egészségügyi problémákkal nézett szembe, köztük vaksággal. Egyedül éltünk vidéken három hektáron, és nagyon megnehezedett számomra róla gondoskodni. A gyülekezeti családom felajánlotta a segítségét, de már túl nagy volt a szükséghelyzetünk.
Az egyik szombaton megemlítettem nekik, hogy lehet, vissza kell költöznünk a szülővárosunkba. Erre minden szombaton egy gyülekezeti tag szomorúan megkérdezte tőlem, hogy sikerült döntenem-e. Minden héten ugyanazt a választ adtam erre: „Várom, hogy Isten vezessen”. A lányunk minden nap felhívott, hogy érdeklődjön utánunk. Sokszor hangoztatta, adjuk el a házunkat, és költözzünk hozzá és a vejünkhöz. Én haboztam, mert ők második emeleten laknak, és a férjem járókerettel közlekedik. A férjem gyógytornásza azonban megnyugtatott, hogy a lépcsőfokok nem jelentenek majd problémát. Megtanította neki, hogyan sétáljon fel s le a lépcsőkön. Erre azt mondtam: „Oké, Isten munkálkodik”.
Mivel mi az Egyesült Államokban, Alabamában éltünk, nem láthattuk az összes unokánkat és dédunokánkat. De amikor Isten hazaköltöztetett bennünket, áldás volt számunkra, hogy már mindannyiukkal találkozhattunk. Most a dédunokák számára kellett egy nevet kitalálni nekem, így megegyeztünk a Gigiben. Néhány héttel később az unokám átjött, hogy segítsen a lányomnak egy kis munkában, és vele jöttek a dédunokák is. Nagyon jól éreztem magam velük, mert játszottunk, színeztünk, és írtuk az ABC-t az iPademen. Amikor elmentek, a négyéves dédunokám megkérdezte a nagymamájától, hogy vele tölthetem-e az éjszakát. A lányom megdöbbent, és arról érdeklődött, hogy akkor mégis ki vigyáz majd a nagypapára. Ő azt válaszolta: „Hát te!” Elolvadt tőle a szívem! Isten már tudta, milyen tervei vannak velünk egy ilyen alkalomra, mint ez.
Barátaim, hamarosan már egy másik otthonban fogunk gyönyörködni. Isten csodálatos helyet készít minden gyermekének. Ő tudja, mivel fog örömöt csempészni a szívünkbe. A menny örömteli hely lesz! Alig várom már, hogy Atyánkkal sétálhassak és beszélgethessek, hogy új barátokkal, régi barátokkal és családtagokkal találkozhassak. És talán még az éjszakát is a dédunokámmal fogom tölteni!
Elaine J. Johnson