Minden imát észben tart

„Ha azért ti gonosz létetekre tudtok fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle?” (Máté 7:11)

Múlt nyáron, mikor a Covid–19 terjedésének megakadályozása érdekében a határok nagy részét lezárták, a lányom azt kérte, hogy a Collognes-i Adventista Egyetemre mehessen franciát tanulni Franciaországban. Imádkoztunk érte, és úgy tűnt, hogy minden ajtó megnyílik előtte. Októberben kérvényezte a francia diákvízumot, de hetek teltek el anélkül, hogy a nagykövetségtől válasz érkezett volna. Próbáltunk telefonálni, és többször is érdeklődtünk e-mailben, eredménytelenül. December közepére már feladtuk a reményt. Aztán karácsony este megérkezett az e-mail, amiben közölték vele, hogy visszakapja az útlevelét, de azt nem írták meg, hogy akkor a vízumot megadták-e, vagy sem.
Az ünnepek alatt hitben terveztük az utazást. A világjárvány miatt a külföldi állampolgárok Franciaországba való beutazása csak diákoknak volt lehetséges. Ő, ugye, még nem utazhatott egyedül; habár a diákvízuma lehetővé tette volna a beutazást, csak nekem már nem. A mi szigeti otthonunkból indultak járatok, de ha vele együtt tartok, február elejéig nem jöhetnék haza, és tizenöt napig karanténban is kéne maradnom.
Miután visszakaptuk az útlevelét, elindultam fodrászhoz a szalonba. A székben ülve imádkoztam. Csöndben megkérdeztem: „Miért, Atyám? Miért tartott ilyen sokáig az útlevél kiadása? Ha két héttel ezelőtt kaptuk volna meg, akkor már találhattunk volna megfelelő járatokat. Miért hát ez a késlekedés?”
Egy emberi fül számára nem hallható hang halkan azt suttogta: „A huszonnégy évvel ezelőtti imádra válaszoltam ezzel.” Döbbenten számolgatni kezdtem. Huszonnégy évvel korábban még végzős voltam a főiskolán. Eltökélten akartam franciát tanulni a Collognes-i Adventista Egyetemen, és három napig imádkoztam és böjtöltem a mennyhez könyörögve, hogy adjon rá módot. De végül minden ajtó bezárult előttem.
Huszonnégy évvel később én már el is felejtettem ezt az imát, de Atyám nem. Izgatottan hagytam el a fodrászszalont. Neki már megvolt a terve. Valahogy Franciaországba fogunk menni! Utazásunk minden részlete a helyére került, és négy nappal később a lányommal már megérkeztünk az egyetemre. Ő hat hónapig fog ott tanulni, én pedig öt hétig. Minden reggel, mikor az osztályba siettem, csodálkoztam az Atya tökéletes időzítésén, aki minden imát észben tart. Ma is a táskámban hordom a diákigazolványomat, hogy állandóan emlékeztessen arra, hogy az Úr a maga idejében még azokra az imákra is válaszol, amiket mi már rég elfelejtettünk.

Melissa Martinez