365 ne félj (1. rész)

„Ne félj, mert… enyém vagy! Mikor vízen mész át, veled vagyok, és ha folyókon, azok nem borítanak el. Ha tűzben jársz, nem égsz meg, a láng nem perzsel meg téged.” (Ézsaiás 43:1–2)

Félelem és bánat öntötte el a szívemet a nyáron, mikor a férjem kórházban feküdt Covid–19, tüdőgyulladás és húgyúti fertőzés miatt. Már mindegyik betegsége életveszélyes volt. De a koronavírus okozta az első hónapokban a legnagyobb rémületet. Attól féltem, hogy Earl meghal a kórházban – anélkül, hogy tudnám, hol van, és mi történik vele. Elszigetelten, megfelelő ellátás hiányában, anélkül, hogy valaha még láthatom.
Napról napra megvallottam Istennek a félelmemet, és kértem, hogy vegye el tőlem, mert nemcsak fájdalmas volt, hanem kínos is egy olyan hívő asszonynak, aki már gyerekkorától kezdve sok ígéretet jegyzett meg az ő védelméről és gondoskodásáról, amelyek között ott szerepel a „ne félj” vagy a „ne aggódj”. A Google tekintélyeket idéz, akik azt állítják, hogy több mint 365 ilyen ígéret van a Bibliában, ami elég ahhoz, hogy az év minden napjára más-más ígéret jusson.
Zaklatott időszakomban Máté evangéliuma olvasása közben két olyan esetre figyeltem fel, amikor József, Jézus földi apja félelmet érzett (lásd: Máté 1:20; 2:22). Eszembe jutottak más hívő emberek is, akik megtapasztalták a félelmet. Arra gondoltam, hogy ha ők valóban bíztak Istenben, akkor nem is kellett volna félniük. Miért menekült az életéért Saul elől Dávid, Izrael felkent jövendő királya? Amikor ellenséges földön keresett menedéket, hogy nézhetett ki, mikor őrültnek tettette magát, és nyál folyt le a szakállán (1Sámuel 21:12–15)? Nem az Úr volt a pásztora a halál árnyékának völgyében? És ott van Ábrahám. Mivel annak ellenére féltette az életét, hogy az Úr ígérete szerint nagy nemzetté teszi őt, hazudott a fáraónak és Abiméleknek (1Mózes 12. és 20. fejezet). És mi van azokkal a halálra rémült tanítványokkal a viharos Galileai-tengeren, akiknek a Mester mondta világosan, hogy menjenek át a túlsó partra (Máté 8:18–25)?
Már jobban megértettem a valódi félelmet, amely a nagy veszélyek láttán a szívünkbe markol. És hálás voltam, hogy Isten soha nem gúnyolta ki szolgáiban a félelmet. Ő építeni próbálta a hitüket. Szinte hallottam szerető hangját: „Gyermekem, ne aggódj, szeretett férjed elsősorban az én szeretett gyermekem, és az én gondviselésemre van bízva.” Hálát adok a jó Istennek, hogy átsegített az árvíz és a tűz időszakán.

Lela Moore Gooding