Spontán öngyulladás

„Tudom a te dolgaidat, hogy sem hideg nem vagy, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró!” (Jelenések 3:15)

Néha akkor alakul ki spontán öngyulladás, amikor az anyaghalmazok, például a széna, baktériumok erjedésével meggyulladnak, és gyulladáspont feletti hőt termelnek. Néhai apám, aki kansasi farmercsaládból származott, emlékezett ilyen robbanásszerű jelenségre, amely még pajtákat is felgyújtott.
Nemrég egy esti strandolás alkalmával az egyik barátunk (akit John Bailey-nek fogok hívni) háttal állt a tábortűz előtt. Miközben a gyülekezeti csoport tizenéves tagjai hot dogot és pillecukrot sütöttek, meg a „Kumbayát” énekelték, a San Franciscó-i öböl vizéről fagyos köd gomolygott kifelé. Aztán, mikor John
közelebb húzódott a tábortűz melegéhez, egy vékony lángnyelv kígyózott felé, és megperzselte a kasmírpulóvere szálait. Húúú! John hirtelen úgy tűnt, nos, mintha spontán „meggyulladt” volna! A pulóvere háta egy papírdarabhoz hasonlított, amely a kandalló tüzénél összepöndörödött. Több tini is felpattant, és erőteljesen csapkodta a nedves strandtörülközővel John pulcsijának hátulját. Sikerült! John
Bailey szerencsére nem járt rosszabbul. A pulóveréről azonban nem mondhatta el ugyanezt. Az esemény után néha nevetve úgy szólítottuk barátunkat, hogy spontán meggyulladó John Bailey.
Akkor érezzük a legjobban magunkat, ha nincs se túl hideg, se túl meleg. De Isten nem így szeret minket. Jelenések 3:15-ben az Úr azt mondja (az én megfogalmazásomban): „Inkább szeretném, ha túl forrónak vagy túl hidegnek látnálak, minthogy langyos maradj!” Isten azt akarja, hogy annyira lángoljunk érte, hogy „felrobbanjunk” a szeretettől, bizalomtól és az azt követő Krisztust tisztelő cselekedetektől. Akár addig a mértékig, hogy a körülöttünk élőket is kitesszük Jézus életre hívó, éltető forróságának. Keresztelő János egyszer így szólt a hallgatóihoz: „Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jön, hatalmasabb nálam... Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket.” (Máté 3:11) A két emmauszi tanítvány azt mondta: „Hát nem gerjedezett-e a szívünk, amikor beszélt velünk az úton, és magyarázta az Írásokat?” (Lukács 24:32)
Mennyi idő telt el azóta, hogy már olyan közel jártunk és beszélgettünk Jézussal, hogy a szívünk lángra lobbant a mellkasunkban? Mióta nem furakodtunk következetesen közelebb az ő szeretetének tüzéhez céltudatos imádságban és bibliatanulmányozással? És utoljára mikor kockáztattuk meg a spontán öngyulladást?

Carolyn Rathbun Sutton