Hétszer pördültünk meg (1. rész)

„Bízz az Úrban teljes szívedből, és ne a magad értelmére támaszkodj! Minden utadon őrá gondolj, akkor Ő igazgatni fogja útjaidat.” (Példabeszédek 3:5–6)

„Negyed nyolcra érj ide reggel” – mondta Shelby. Úgy terveztük, hogy együtt megyünk a húgunkhoz, Elvirához, és megünnepeljük a bátyánk, Andrew hatvanadik születésnapját.
Szombat reggel volt, és már öt perccel korábban megérkeztem. Megálltunk Shelby kocsifelhajtója végén, együtt imádkoztunk, majd elindultunk az autópálya irányába. Csak néhány héttel korábban tanítottam a „Nyugalom Krisztusban” című témát a Szombatiskolai bibliatanulmányozó kézikönyvből. A Covid–19 leállása miatt az egyik csoportunk úgy döntött, hogy a parkban tartsunk istentiszteletet.
Arról beszéltem, hogy teljesen meg kell bíznunk Istenben, mindent át kell adnunk neki, és benne kell megtalálnunk a nyugalmunkat. Miközben beszéltem, anélkül, hogy odanéztem volna, hátradőltem, és beleestem az összecsukható székbe, amit stratégiailag mögém helyeztem el. A hallgatóság felhördült. Újra megtettem. És még egyszer. Semmi félelmet nem éreztem, sem izgalmat, ahogy bemutattam, milyen az, mikor teljesen megpihenünk Krisztusban.
Most, hogy ráhajtottam az I-85-ös útra, a ragyogó reggeli nap teljesen elvakított. „Shelby, nem látok!” – sikítottam fel. Ő válaszolt: „Én se látok! Csak figyeld a korlátot!” Balra húzódtam, és az utasoldali hátsó kerék egy kátyúba ért. Még mindig semmit nem láttam, csak szorítottam a kormányt, próbáltam egyenesbe hozni kormányzással, de az autó oldalra borult. Meglepő módon nem estem pánikba. Feltételeztem, hogy a kocsi egyenes helyzetben fog landolni.
De nem így történt. Ehelyett a 2013-as Kia Sorentóm tovább pörgött. Lehunytam a szemem, és így imádkoztam: „Jézus. Jézus. Jézus.” Egymás után nyíltak ki a légzsákok, míg szorosan közre nem fogtak, mint egy buborékcsomagolásban. Csak éreztem, ahogy az autó átbukfencezik a négysávos autópályán.
„Jézus, ments meg minket!” – imádkoztam, és Ő halkan azt suttogta: „Nem fogtok meghalni.” Azonnal ugyanazt a békét éreztem, mint azon a szombat délelőttön a parkban, amikor vakon beleestem a mögöttem lévő összecsukható székbe. Bíztam Istenben. Hittem neki. Átadtam neki magam. Jobbra néztem, hogy megbizonyosodjak róla, jól van-e a nővérem. A légzsákok közötti kis nyíláson keresztül láttam őt. „Shelby, minden rendben lesz. Tarts ki, Shelby. Minden rendben lesz.”
Az autó tovább pörgött, de én éreztem, hogy béke honol a lelkemben.

Sylvia Jackson Wilson