Egyedül az éjszakában

„Te vagy a mécsesem, Uram, és az Úr bevilágít sötétségembe.” (2Sámuel 22:29)

A férjemmel hajnali 6-kor érkeztünk a kórházba. A térdprotézisműtétemet pár órával későbbre tűzték ki. Tudtam, hogy megpróbáló lesz, de miután már évek óta tartó fájdalmat kellett elviselnem, ami megakadályozott, hogy a férjemmel együtt túrázzunk, amit mindketten szerettünk, készen álltam a lépésre.
Az operációt és a műtét utáni időszakot komplikációmentesen vészeltem át. A fájdalomcsillapítóknak köszönhetően elég jól éreztem magam ahhoz, hogy azt mondjam a férjemnek, hogy nyugodtan menjen haza. „Fáradt vagy – mondtam. – Menj haza, és pihenj le egy kicsit. Én rendben leszek.”
Mindaddig jól aludtam, míg a gyógyszer hatása el nem múlt. Fájdalomtól nyöszörögve nyomtam meg a nővérhívót, és vártam. És csak vártam. Hajnali két óra volt, és a kórház kísértetiesen sötétnek és csendesnek tűnt. Miért nem válaszolt az ápolónő? Talán elhagyta a helyét?
Fizikai fájdalmaim voltak, de a teljes egyedüllét érzése ijesztőbb volt, mint a fájdalom. Miért mondtam Richnek, hogy menjen haza?! Szükségem volt rá! Segítségre volt szükségem! Hol volt mindenki? Úgy éreztem, hogy elhagytak – még Isten is.
Óráknak tűnő idő után bejött a nővér, és hozzáadta a szükséges gyógyszert az infúziómhoz. Nehezen tudtam leplezni a bosszúságomat, de csendesen megnyugtatott, hogy nemsokára már jobban leszek. Fél órával később sikerült is visszaaludnom.
Másnap rájöttem, hogy az ápolónőre való várakozás nem is volt olyan hosszú, mint amilyennek akkor tűnt. A kórház tele volt. Kétségtelenül jó oka lehetett rá, hogy nem reagált azonnal.
Ez az eset eszembe juttatta azokat az alkalmakat, amikor türelmetlen voltam, amikor Isten nem válaszolt azonnal az imáimra, vagy nem úgy felelt, ahogy azt gondoltam, hogy felelnie kellene. Neki is megvan az oka, hogy miért nem válaszol. Nem mindig tudom, mik ezek az okok, de idővel általában rájövök, hogy neki is volt egy terve, ami jobb, mint amit én terveztem.
Az Úr mindig tudatában van a szükségleteinknek, és mindig munkálkodik értünk. Még akkor is velünk van, amikor nem érezzük a jelenlétét. Velünk van nappal, és velünk van az éjszaka közepén is. A Szentírás azt mondja nekünk: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28:20) És még csak a nővérhívó gombot se kell megnyomnunk ahhoz, hogy felhívjuk magunkra a figyelmét!

Diana L. Walters