Elesésveszélyes!

„Egymás iránt öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten… az alázatosaknak ad kegyelmet.” (1Péter 5:5)

Az elmúlt másfél évben a férjem gyakran elesett. Újra és újra kihívtam a helyi mentősöket, hogy jöjjenek érte, emeljék fel a padlóról, és ültessék rá egy székre vagy be a mentőautóba, ahogy a helyzet megkívánta. A mentős minden alkalommal megkérte: „Sutton úr, kérem, mondja el nekem, hogy esett el!”
Az én drága Jimem mindig azzal kezdte a válaszait, hogy „Nos, gyakorlatilag... valójában nem is estem el. Tudja, csak túl sokáig álltam a mosogató mellett, és a térdem már nem bírt el. Inkább elcsúsztam, mint elestem.” De bármilyen magyarázattal állt elő, a mentősök vagy a kórházi személyzet akkor is Jim legnagyobb megdöbbenésére a sárga-fekete „ELESÉSVESZÉLYES” feliratú karszalagot akasztották a csuklójára.
Minden alkalommal, mikor Jim kifogásait hallgattam, arra gondoltam: „Barátom… jobb lenne, ha megkérnéd a Szentlelket, hogy gyúrja át benned a büszke lelkületedet. Itt egyértelműen egy kis alázatra volna szükséged.”
Múlt héten egy szabadtéri családi szülinapi rendezvényen voltam. Az esti árnyék miatt nem érzékeltem jól a mélységeket, így a barna terasz úgy tűnt, mintha túlnyúlt volna az udvaron, ahelyett, hogy kiemelte volna az udvarra vezető lépcsőt. A grillező végét megkerülve hirtelen megéreztem, hogy a levegőbe léptem, mielőtt még átéltem volna a kemény előrebukás frontális ütközését. Azonnal négy aggódó felnőtt emelt fel a hasamról, majd bekötözték a felhorzsolt könyökömet. „Semmi baj, anya! – vigasztalt a fiam. – Már velem is előfordult. Hamarosan felragasztom a láthatósági csíkokat a padlóra. Annyira sajnálom!”
Négy nappal később egy mentőorvos tolt be a sürgősségi osztály ajtaján, miközben hangosan harsogta a hallótávolságon belül levőknek: „Hetvenhét éves nő! Stroke-gyanú!” Miközben a nyüzsgő egészségügyisek drótokat és tappancsokat helyeztek a mellkasomra, és infúziós csövet szúrtak a karomba, egy nővér hajolt fölém, és megkérdezte: „Volt, hogy elesett az elmúlt két hétben?” (Ki, én?)
Hallottam motyogni magam: „Nos, gyakorlatilag nem is esés volt... inkább a mélységérzékeléssel volt gondom.” Erre ő így válaszolt: „Drágám, attól még megkapja a ELESÉSVESZÉLYES karszalagot!”
Akár a gyenge térdet, akár a rosszul kivehető teraszlépcsőfokokat, akár az édenkerti kígyót okoljuk, Isten szemében mindannyian „félő, hogy elbukunk”. Erről a büszkeség gondoskodik. Az Úr azonban az ő nagy irgalmasságából arra használja fel a bukdácsolásainkat, hogy tisztázza lelki mélységérzékelésünket, hogy meglássuk magunkat annak, amilyenek vagyunk – és hogy valójában mekkora szükségünk van rá. Milyen megnyugtató, hogy Ő „kegyelmet ígér az alázatosoknak” (1Péter 5:5, az angol HCSB-fordítás alapján)!

Carolyn Rathbun Sutton