Egy kislúd

„Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszít, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja? És ha megtalálta, örömmel felveszi a vállára, és [hazamegy vele]…” (Lukács 15:4–6)

Nemrég elvittem az édesanyámat egy hosszú hétvégi kirándulásra Ellijaybe, az észak-georgiai hegyekbe, hogy megünnepeljük a nyolcvanadik születésnapját. Ott egy faházat béreltünk ki, amely közvetlenül a Coosawattee-folyó partján állt, ahol egyfajta helyi látványosságként gyakran feltűntek a vadon élő állatok, szarvasok, ludak és fekete medvék is.
Egyik reggel korán keltem, hogy forró teát szürcsölgessek a teraszon. Ahogy ott ültem, észrevettem, hogy egy lúdcsalád úszik el mellettem. Ott volt az apagúnár, az anyalúd és a hét kislúd. Ahogy néztem, a család elkezdett kikecmeregni a folyóból a szemközti partra, ahol ültem. Mindegyiknek sikerült – kivéve egy kisludat, ami bizonyára nem figyelt oda, míg a család többi tagja a part felé igyekezett.
Néztem, ahogy a kicsi megpróbál kikászálódni a vízből. Felmászott egy sziklára, majd egy fűszálra, de visszacsusszant a vízbe. Kétségbeesetten átúszott egy másik helyre, ott megvetette a lábát, és újra próbált kimászni. Újra és újra próbálkozott, de végül csak visszapottyant a folyóba. Azon kaptam magam, hogy a kis jószághoz beszélek: „Gyerünk! Menni fog, tudom!” Miközben tovább küzdött, én imádkozni kezdtem, és kértem az Urat, hogy segítsen ennek a legkisebb teremtményének biztonságban kijutni a folyóból a partra, hogy beérje a családját.
Eközben a parton ott őrködtek a szülők. Időnként hallottam, hogy a kicsi segítségért kiált, és a szülők hangos gágogással válaszoltak neki. Megpróbáltam elképzelni a beszélgetésüket:
„Ne hagyjatok iiiiiitt! Jövöööööök!”
„Nem megyünk sehova, míg ide nem érsz. Csak így tovább. Megcsinálod!”
Végül a kisliba szilárd talajra talált, és visszacsúszás nélkül feljutott a partra. Csapzottan, elbágyadva és sántikálva indult meg az anyjához. Láttam, ahogy egy pillanatra a szárnya alá bújik, mielőtt továbbindulnának, hogy csatlakozzanak a család többi tagjához.
Miközben figyeltem őket, arra gondoltam, milyen hálás vagyok, hogy Isten is vár ránk, az ő gyermekeire, amikor eltévedünk. Mindig a szeme előtt vagyunk. Azért jött, hogy megkeressen, megmentsen és hazavezessen minket.

Kristina E. Smith