Úgy döntöttem, hogy többet nem „megyek” imaházba

„Jobb adni, mint kapni.” (Apostolok cselekedetei 20:35)

A három hónapos kisbabám álmosan odabújt hozzám a tejjel teli kis pocakjával, és szuszogni kezdett. Gyengéden megsimogattam a haját, miközben hátradőltem, és behunytam a szemem. Az elmúlt néhány hónapban összefolytak az álmatlan éjszakák, a vég nélküli etetések és a számtalan pelenkacsere. A pihenés kényes téma volt az anyaság új világában.
„Van kedved holnap gyülekezetbe menni? Már három hónap telt el.” A férjem kérdése megzavarta a gondolataimat, amelyek azonnal elárulták, miért lenne ez rossz ötlet. Mert olyan fáradt vagyok. Miért tennék ki egy apró emberkét még több bacilusnak? Néha semmit sem értek a prédikációból. Miért nem maradok inkább itt a kényelmes fotelban, szoptatom a babámat, és hallgatom online az istentiszteletet?
Másnap azonban vonakodva lecseréltem a cicanadrágomat egy ruhára, és miután egy hétvégére elegendő pelenkát pakoltam össze, végre megérkeztünk a mi kis imaházunkba.
És meglepően jó érzés volt visszatérni. Jó volt látni a barátainkat, akik „óóó”-val és „ahhh”-hal árasztották el a kisfiunkat. Miközben már mindenki megtalálta a helyét, észrevettem egy látogatót, aki bizonytalanul ácsorgott hátul, mert nem tudta, hova is üljön le. „Gyere, csatlakozz hozzánk!” – hívtam, és ő hálásan követett a mi padunkhoz. Amikor eljött a közös ebéd ideje, és vidáman kézről kézre adták a babát, jó érzés volt az asztalokat fürkészni újabb arcok után és eldönteni, ki mellé üljünk le, hogy jobban megismerjük egymást.
Ahogy a végén a férjemmel beszálltunk a kocsiba, rájöttem, mennyivel boldogabb vagyok most, mint néhány órával korábban, mikor még csak kifelé vonszoltam magam a házból. Most először döbbentem rá, hogy mi nem imaházba járunk, hanem mi vagyunk az imaház: egy család különböző erősségekkel és szükségletekkel, akik együtt utaznak a mennyei otthonuk felé. Nem azért megyünk, hogy kapjunk, hanem hogy adjunk valamit: és ezáltal sokkal többet kapunk cserébe. Abban a pillanatban kialudt az énközpontúságom reflektora, és aki mindent feláldozott értem, Ő ragyogott fel fényesen. Ahogy Assisi Szent Ferenc írta időtlen imájában: „Ó, isteni Mester, add, hogy ne arra törekedjek, hogy engem vigasztaljanak, hanem én vigasztaljak másokat; ne arra törekedjek, hogy engem megértsenek, hanem, hogy én értsek meg másokat; ne arra törekedjek, hogy szeressenek, hanem, hogy én szeressek; mert ha adunk: kapunk, a megbocsátásban kapunk bűnbocsánatot, és a halálban születünk örök életre.”

Hannah Ko Luttrell