Mindig hadd halljam a hangodat, Uram!

„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, és senki sem ragadja ki őket a kezemből.” (János 10:27–28)

Emlékszem, ahogy megfogta a kezemet, miközben a sérült térdével arra kényszerítette idős testét, hogy letérdeljen, és az ágyam mellett imádkozzon. Kislányként én, aki mellette térdeltem, és figyelmesen hallgattam, tudtam, hogy van valami különleges a nagymamámban. Amikor imádkozott, odafigyeltem rá. Még most, ötven évvel később is látom őt. De egész életemben megmaradt bennem, ahogy az imáit befejezte: „Drága Uram, hadd halljam mindig a te hangodat.” Azóta is ez a naponkénti imám, és egy nap majd elmesélem neki a történetet, mikor ez megmentette az életemet.
Egy felhőtlen napon a dél-afrikai Észak-Natalban a kertemet gyomláltam a kétéves kislányommal, aki homokvárakat építgetett mellettem. Mögöttünk egy kétméteres fal nagy bambuszpálmával és bokrokkal takart el egy utat, amely egészen egy domb tetejéig húzódott. Telefoncsörgés szakította félbe a kislány gyermeki fecsegését: a vezetékes telefonunk volt – akkoriban még nem volt mobiltelefon. Próbáltam nem venni tudomást róla, de csak csörgött folyamatosan. Ahogy elindultam, hogy felvegyem, a Szentlélek arra ösztönzött, hogy vegyem fel a lányomat. Egy pillantást vetettem a sáros kezére és a piszkos mosolyára, és úgy döntöttem, hogy inkább kint hagyom. A konyhába siettem, de ismét éreztem, hogy az Úr sürget, hogy menjek vissza, és vigyem be a lányomat. Próbáltam elhessegetni, de ismét megszólalt: Menj, és hozd be magaddal!
Megfordultam, felkaptam a sáros kisgyerekemet, és szaladtam felvenni a telefont. „Halló?” Csend. Nem volt senki a vonal másik végén. Felhívtam a férjemet, azt hittem, talán ő hívott, de az asszisztense mondta, hogy épp megbeszélésen van. A mai napig csodálkozom, hogy ki telefonálhatott. Vagy vajon én voltam?
Soha nem fogom elfelejteni, mit éreztem, mikor visszamentem a kertbe, és megláttam az elém táruló látványt. Leírhatatlan félelem fogott el, egészen a domb tetejéig elláttam, mert a kétméteres fal most már lerombolva hevert a földön. A tetején egy fehér autó állt összetört motorháztetővel azon a helyen, ahol pillanatokkal ezelőtt még a lányom mellett gyomláltam.
Köszönjük, Jézus, hogy hűségeddel megtiszteled imáinkat. Halljuk meg mindig a te hangodat, Uram, és ha nem bízunk benned, és nem engedelmeskedünk gyorsan, kérlek, adj egy kis lökést a helyes irányba. Szeretlek, Uram!

Erna Steyn