Az Isten, aki lát engem

„Te vagy [El Roj] a látás Istene… Én is láthattam azt, aki engem lát." (1Mózes 16:13)

Nekem csupa küzdelem az Istenre való várakozás. Mégis mikor visszatekintek életem tapasztalataira, amit a visszapillantó tükörben látok, az várakozás pillanatainak a sorozata: a legkorábbi emlékemtől kezdve, mikor arra vártam, hogy találkozzam az anyámmal, aki csecsemőként elhagyott. Későbbi életem során arra vártam, hogy férjhez menjek, majd hogy gyerekeim legyenek. Ezek a korai és későbbi tapasztalatok alakították, ahogy az Istentől való várakozásra tekintettem.
Keresztény utam során már sokszor előfordult, hogy imában hozzá fordultam, és kértem valamit, amit nagyon akartam, vagy amire szükségem volt. Néha napokig, hetekig, hónapokig, sőt, évekig is imádkoztam, de Isten még mindig nem felelt. Ezekben a kora reggeli órákban sokszor elgondolkodtam, vajon csak magamban beszélek, vagy suttogok a sötétben. Vajon Isten is elhagyott? Egyáltalán hall engem?
Ha már egy ideje Istennel jársz, kétségem sincs afelől, hogy neked is megvan a saját várakozási történeted. Az a helyzet, hogy várni nehéz. Nem csoda, hogy a zsoltáros ezekkel a szavakkal bátorítja magát és minket is: „Várjad az Urat, légy erős, bátorodjék a szíved, és várjad az Urat!” (Zsoltárok 27:14)
Ahogy tovább gondolkodtam az Istenre váró tapasztalataimról, eljutottam oda, hogy felismertem és nagyra értékeltem ezt: ha úgy döntünk, hogy az időt az imádkozás eredményére összpontosítva töltjük (legyen szó munkáról, házastársról, gyerekekről, gyógyulásról vagy bármi másról), lemaradunk arról a nagy ajándékról, ami magában a várakozásban rejlik. Igen, ez ajándék!
Abban kell keresnünk a kihívást, hogy figyelmünket a várakozásról arra a személyre irányítsuk, akivel együtt várakozunk. Ez a személy maga Isten, „El Roj”: azaz „Isten, aki lát". Nehéz várakozási időszakaink értékes lehetőségeket kínálnak arra, hogy közelről lássuk és megtapasztaljuk Őt, és megismerjük, hogy Ő is lát minket. Ezekben a szorongató pillanatokban olyan őszinte sebezhetőséggel kiálthatunk Istenhez, amely gyakran hiányzik a könnyű és bővölködő időszakokból. Ez a tökéletes helyzet, hogy sorsfordító jelentőségű találkozásunk legyen vele. Hágárhoz hasonlóan mi is elmondhatjuk majd: „Most már láthattam azt, aki engem lát.”
Határozzuk el, hogy várni fogunk rá – és vele együtt.

Kathy-Ann C. Hernandez