Élet Parkinson-kórral

„Az Úr váltságdíjasai örök öröménekeket énekelve térnek majd haza. Számukra örökre eltűnik minden bánat és sóhaj; csak öröm és boldogság lesz ott.” (Ézsaiás 35:10, az angol TLB-fordítás alapján)

Egy nagyon stresszes időszakban, mikor 2006-ban a családi vállalkozásunkat vezettük, vettük észre, hogy Leon néha reszketni szokott. Ne aggódj! – gondoltam magamban. – Mihelyt a dolgok stabilizálódnak, ő is rendbe fog jönni. De azután a főútról lehajtáskor elbizonytalanodott, és nem tudta, hogy északnak vagy dél felé forduljon. Ez drámai változás volt egy olyan valakitől, aki könnyedén kijutott bármelyik nemzetközi repülőtérről, és tökéletes könnyedséggel vezetett – még az út másik oldalán is.
Az orvosi vizsgálat lesújtó hírt hozott: „Leonnak Parkinson-kórja van.” A neurológus nem tudta megmondani, hogy milyen hatással lesz az életünkre a diagnózis.
Tudtuk, hogy leépülést hoz magával a betegség, amely mindenkinél más-más sebességgel jelentkezik, és sokféle utat járhat be. Azt is tudtuk, hogy Leon neurológiai funkcióit a kór előrehaladtával majd negatívan fogja befolyásolni. Várakozó álláspontra helyezkedtünk, miközben igyekeztünk tájékozódni a betegségről.
El se tudtam képzelni, hogy mennyire meg fog változni a rákövetkező tizenöt évben az életünk. Kétségbeesetten figyeltem, ahogy a férjem motoros készségei egyre csak csökkentek. Most már állandóan reszket valamije. A lába megmerevedik, amikor járni próbál. Igen, elvesztettem a sofőrömet nagy utakra, a segédszakácsomat, a segédkertészemet, és őszintén szólva elvesztettem „a szelet a vitorlámból”. Viszont mind jobban megbecsültem az Úr áldásait oly módon, hogy tudunk mosolyogni. Leon hangja továbbra is erős, és ami a legfontosabb, még jobb a memóriája, mint nekem. Napi áhítataink közben szó szerint összeszámoljuk az áldásainkat, és megpróbáljuk mindegyiket megnevezni. Hálát adunk Istennek a gyerekeinkért, Omarért és Karimah-ért, a családunkért és a barátainkért, akik továbbra is mellettünk állnak.
Barátom, bármilyen úton is jársz ma, azért imádkozom, hogy Isten avatkozzon be a körülményeidbe, és elképzelhetetlen módon árasszon rád bőséges áldásokat. A szíved pedig zengjen öröméneket.
   Mikor az élet hullámain vihar dobál,
   mikor elcsüggedsz, és azt hiszed, hogy minden elveszett,
   számold össze az áldásaidat, nevezd meg egyenként,
   és meg fogsz lepődni, mit tett érted az Úr.
                                  (Johnson Oatman Jr., 1897.)

Avis Mae Rodney