Oly biztos, mint a hajnal

„Menedékem és pajzsom vagy te, Igédben reménykedem.” (Zsoltárok 119:114)

Április a Parkinson-kórra való figyelemfelhívás hónapja. Ezt addig nem is tudtam, mielőtt a férjemnél pár éve diagnosztizálták volna a betegséget. Hát most már tudom. Észreveszem, hogy belemerülök a gyász időszakaiba, amelyek valamiért mindig váratlanul érnek. A Parkinson-kór egy bestia, és ez a fenevad felemészti a szerettemet.
Miközben küzdök, és a bánat egy újabb szomorú időszakán próbálok utat törni magamnak, szeretném megtalálni az egyensúlyt is ebben a remény és a kétségbeesés közti nehéz bolyongásban. Szeretnék jól élni ebben a szétesett, régi világban. Hogy megbékéljek azzal, amim van – ahelyett, hogy ostobán éljek, abban reménykedve, ami soha nem lesz. Soha nem hittem abban, hogy „ha hiszel benne, akkor el is érheted”. Nem számít, mennyire erősen hiszem, vizualizálom vagy verbalizálom, már soha többet nem leszek 36-os méret! Barátaim, azok az idők már elmúltak!
Ráébredtem, hogy így hangzik a kemény, de szép igazság: ahhoz, hogy reménykedve éljünk – egy jó életben –, teret kell engednünk a gyásznak. Üljünk a veszteség szomorúságában, és legyünk teljesen jelen, anélkül, hogy elsietnénk. Sírjunk, méghozzá mindent beleadva, és érezzük a megkönnyebbülést, ami a könnyek gátjának szabadon engedésével jár, amibe eddig belekapaszkodtunk.
Jól akarok élni – örömmel és reménnyel. Úgy élni, mint aki meg van áldva. És milyen áldott vagyok! Miközben most azt is tanulom, hogyan gyászoljak jól. Vannak napok, amikor jobban megy, mint máskor. A mai egy jó nap. És elkezdtem összegyűjteni az összes jó napot, hogy magamhoz öleljem, és élvezzem a bennük rejlő édes reményt. Könnyebben élek reménykedve, ha mindig szem előtt tartom ezt az igazságot: „reménységünket az élő Istenbe vetettük, aki minden ember megtartója, kiváltképpen a hívőké” (1Timóteus 4:10). Reménységünk nem érzésekben vagy érzelmekben, sem bátorító tapasztalatokban nem rejlik. Reménységünk középpontjában egy személy áll: és Ő mindenki Megváltója!
Amikor lassan jön a reménység, idézzük fel Hóseás bölcsességét: „Törekedjünk arra, hogy megismerjük az Urat! Eljövetele bizonyos, mint a hajnal, és eljön hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet.” (Hóseás 6:2–3) Nem számít, milyen hosszú vagy sötét az éjszaka, biztosan eljön a hajnal! Bármilyen évszak is van most, azért imádkozom, hogy megismerjük a reményt Krisztusban. Ő újítson meg és erősítsen meg bennünket. A bátorságotok ragyogjon fel, és a reményetek úgy bontsa ki szirmait, mint a virágok tavasszal.

Karen Pearson