Anna imája

„És elment az asszony a maga útjára; evett, és arca többé nem volt szomorú.” (1Sámuel 1:18)

Háta mögött érezte a sima márvány hidegségét. A fedett tornác védelmet nyújtott a lezúduló vízcseppek áradatától, amelyek szorosan magukba zárták finom hártyájukban a nedvességet, egészen az utolsó csobbanásig, mikor a kőfolyosó repedései közé hullottak. A nő azonban észre se vette a kinti záporokat, annyira a belső, egyre magasabbra törő hullámra koncentrált, amely már-már azzal fenyegette, hogy átszakítja a gondosan felépített, törékenységéről árulkodó homlokzatát.
Most már rohant, kétségbeesetten keresve egy rejtett zugot, távol a még mindig fülében visszhangzó, csúfondáros gúnyolódástól, messze a belsőleg lüktető narratívától, mely a szíve körül zakatolt: meddő, átkozott, kitaszított. Bármilyen helyet, ahol feltárhatná széttört álmait annak, aki a múltban gondoskodott családjáról. Milyen elszántan esedezett az ügyéért, komolyan megfogalmazva ígéreteit: bárcsak Isten végre meghallgatná az imáit, ahogy már azt oly sokakkal megtette!
Néha mi is mennyire hasonlítunk Annára! Belső elbeszélést gyártunk külső veszteségek és reménytelennek tűnő állapotok alapján. Megerősítjük a védekezésünket, amely lehetővé teszi, hogy örömtelen mosolyt varázsoljunk az arcunkra, és azt színleljük, mintha szorgosan ügyködnénk valamin, miközben kétségbeesetten keressük a búvóhelyet, egy lehetőséget, hogy megtörjük a színjátékot annak a jelenlétében, aki a legjobban ismer és szeret bennünket.
Azonban a megszokott csend helyett, amiben Istent kereste, Anna egy újabb dorgálást hallott: „Meddig tart még a részegséged?” Dadogó válasz bukott csak ki belőle: „Nem, uram! Bánatos lelkű asszony vagyok én” – ezek voltak a szavak, melyek kipréselődtek remegő ajkán. Az Úr bizonyára rávezette Éli szívét a beszélgetés valódi természetére, és végül meglátta a nőt. Anna összekuporodva várta a további ítéletet, de olyan szavakat hallott, amik lecsendesítették a könnyeit, melyek már azzal fenyegettek, hogy a már az arcán végigfolyt könnyekkel keverednek össze. „Eredj el békességgel, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amit tőle kértél.” Anna bebizonyította: bízik abban, hogy Isten meghallgatta imáját, és az adott ígéret szerint cselekedett, anélkül, hogy annak beteljesedésére bármiféle bizonyítékot kapott volna.
Drága Uram, segíts hinnem abban, hogy meghallgatod gyötrelmes imámat. Bármivel is nézek szembe, az még nem a történetem vége. Én is mosolyoghatok őszintén, tudván, hogy bízhatok benned, életem történetének szerzőjében, hogy még megtölthetem életem lapjait a jóságodról szóló bizonyságtételekkel.

Charmaine Houston