A végső elköltözésünk

„Elfelejteni, ami mögöttünk van, és előrenyúlni afelé, ami előttünk van.” (Filippi 3:13, az angol NKJV-fordítás alapján)

Mitől rettegnek a legtöbben? Én a költözéstől. Nem bírom különösebben a szelektálást és a kidobást, sem a csomagolást – és a stresszt meg a határidőkkel járó nyomást. Na, én ettől félek igazán.
Szeretek rendszerezni, mindent a helyére tenni. Büszke vagyok arra, hogy annyira jól tudom, mi hol van a házban, hogy még sötétben is megtalálom. Nem az én stílusom a költözködéssel járó fejetlenség.
Házaséletem elején még gyakrabban költöztünk. Akkoriban szerettük a kalandot, hogy új helyre és új munkahelyre menjünk, és élveztük a változást. De azóta, hogy a férjemmel már idősebbek lettünk, inkább az egy helyben maradás egyformaságát kedveljük. Barátunkká vált a megszokás, és egy kicsit elkényelmesít, hogy van egy napi rutinunk. Nemrégiben viszont a férjem nyugdíjba vonult, és a szomszédban lakó idős édesapám is elhunyt. Már elkerülhetetlennek tűnt a költözés.
Legutóbbi költözésünk során eladtuk a házunkat, egy másik államban vettünk egy másikat, összecsomagoltunk, és sokat utaztunk, hogy háztartási felszerelést vigyünk az új helyre. Bőven volt időnk erre a költözésre, így hónapokon át zajlott nyugodt tempóban a pakolás. Mindent összevetve a dolgok zökkenőmentesen, sok stressz nélkül zajlottak. De egy ház eladása csak a fele a költözéses történeteknek.
Most már az új helyen vagyunk, és miután hetekig botladoztunk, és kerestük a dobozokban levő cuccainkat, miközben iszonyatos rendetlenség vett körül, mivel átalakítottuk a házat, és modernizáltuk a háztartási gépeket, végre úgy érezzük, hogy itthon vagyunk. Itt kényelmes az életünk, és élvezünk tanyán lakni, ahol rengeteg föld van. Egy új gyülekezet kevesebb mint 1,5 kilométerre van a házunktól, a nyugdíjas munkahelyünk sincs messze, valamint egyik fiunk is itt lakik a menyünkkel a közelben, így nagyon áldottnak érezzük magunkat.
Miközben a költözésen, a felesleges dolgoktól való megszabaduláson és az új otthon kialakításán töprengek, az örök életre és a mennyei otthonra való felkészülésre is gondolok. A mennybe nem kell becsomagolnom vagy magammal vinnem tárgyakat. A jellemem az egyetlen kincset érő tulajdonom, amit magammal vihetek. Szememet Jézusra függesztve vágyom a végső költözésem után az örök otthonomba!

Valerie Morikone