Kapaszkodj az ígéretbe

„Várva vártam az Urat, és Ő hozzám hajolt, meghallgatta kiáltásomat.” (Zsoltárok 40:1)

A férjem szobatársa az Oakwood Főiskoláról (ma már egyetemről) minden héten meglátogatott bennünket otthon szombati vacsorára. Kedves és humoros volt. Több mint negyvenévnyi lelkipásztorkodás után vonult nyugdíjba a szolgálatból, de továbbra is elfoglalta magát a gyülekezeti és közösségi tevékenységekkel.
Minden karácsonykor meglátogatta a gyermekeit Kaliforniában, és náluk időzött egy ideig. Egyik évben egy kicsivel korábban kezdte a látogatást, és már novemberben elindult Kaliforniába. A lánya úgy tervezte, hogy amíg ott van, elviszi őt és a családot egy hajóútra. Örültünk ennek, de figyelmeztettük, hogy legyen rendkívül óvatos, mivel már elmúlt nyolcvanéves, és ez a Covid–19-járvány csúcspontján volt. Megígérte, hogy így lesz.
Bár szombatonként kimaradtak a látogatásai, hetente legalább kétszer hallottunk felőle. Aztán bekövetkezett. Két hétig egyáltalán nem jött semmi hír tőle. Hívtuk a mobiltelefonját, de a hívásainkra a hangposta felelt. Sajnos nem tudtuk, hogy léphetnénk kapcsolatba a gyermekeivel. Már nagyon aggódtunk érte. Minden nap imádkoztunk, és kértük Istent, hogy segítsen megtalálni a barátunkat.
A menny meghallgatta az imáinkat, hogy segített visszaemlékezni a lánya keresztnevére. A vezetékneve nem jutott az eszembe, bár az igen, hogy egy lovastanya tulajdonosa. A lányom azt javasolta, hogy keressek rá a neten a lánya keresztneve és leánykori neve alapján, és én így is tettem. Még a „lófarm” szót is belevettem a keresésbe. És lám, rábukkantam, sőt, még egy fényképet is találtam róla és a családjáról a lovastanyán!
A weboldal alján megpillantottam egy telefonszámot. Felhívtam, és a nő férje vette fel. Átadta a telefont a feleségének, én pedig elmagyaráztam, kik vagyunk, és már mennyire aggódtunk. Ő emlékezett ránk, és elmondta, hogy épp úton vannak a kórházba, hogy elbúcsúzzanak az édesapjától, aki koronavírusban haldoklik.
Bár soha nem volt alkalmunk végső búcsút venni barátunktól, mi mégis ragaszkodunk az ígérethez: „Szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21:4)
Várakozással tekintünk a mennyország felé, ahol soha többé nem válunk el egymástól. Addig a napig kapaszkodjunk Isten ígéreteibe, miközben készülünk az ő visszatérésére!

Vivian Brown