Isten szeretetnyelve

„Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: Légy buzgó tehát, és térj meg.” (Jelenések 3:19)

Pár évvel ezelőtt volt egy olyan munkám, ami 3 délelőtti és 2 éjféltől reggel 8-ig tartó műszakból állt. A férjem a második műszakban dolgozott, de minden héten más-más napra esett a szabadnapja. Az egyik éjjeli műszakos napomon elértem a buszt, hogy ő aludhasson, és ne kelljen felzavarnia a kisfiunkat. Mivel ez a férjem szabadnapjára esett, a műszakom végén eljött értem. Azonban késve érkezett, és öregem… én teljesen elengedtem magam. Perceken át dühöngtem, anélkül, hogy lehetőséget adtam volna neki, hogy megmagyarázza a késést. Megbántott arckifejezése vetett véget a kitörésemnek, és végre hagytam, hogy ő is szóhoz jusson: a kulcsokat véletlenül bezárta a csomagtartóba. Bár elszégyelltem magam a viselkedésemért, egyelőre mégsem kértem tőle bocsánatot. Istennek még volt némi dolga velem, hogy bűnbánatra indítson. De nem is vesztegette az idejét.
Másnap reggel korán kellett a munkahelyemre beérnem és kinyitni az oktatólaboratóriumot a szövetséges egészségügyi szakemberek számára. Ezen a bizonyos reggelen kocsival mentem, és leparkoltam. Abban a pillanatban jutott eszembe, amikor az ajtó becsapódott, hogy a kulcsok nincsenek a kezemben. Jaj, ne! Ott hevertek az első ülésen. Szinte hallottam, ahogy Isten azt mondja: „Látod, milyen könnyű akaratlanul is bezárni a kulcsokat az autóba?”
10 percem se volt, hogy visszaszerezzem a kulcsaimat. Odaintettem hát két egyetemi biztonsági őrnek, és elmagyaráztam nekik, milyen helyzetbe kerültem. Ők szerencsére hittek nekem, és felfeszítették a zárat. Hálásan köszönetet mondtam, felkaptam a kulcscsomót, és átrohantam az út túloldalára. Gyorsan kinyitottam a laborral szemközti moziterem ajtaját. Aztán kinyitottam és megint bezártam a labor főbejáratát. Hátrarohantam, kihúztam a videómagnót, és visszafutottam előre, hogy a személyes cuccaimat biztonságba helyezzem. Végül mindössze egy perccel hamarabb, de készen álltam a nyitásra.
Bár ez évekkel ezelőtt történt, még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Isten leckét adott türelemből és kedvességből – és megmutatta irántam érzett szeretetét. Még mindig képes voltam időben elvégezni a feladataimat. Egyszerre éreztem úgy, hogy megfenyített és megbecsült. Az Úr kellőképpen törődött velem ahhoz, hogy gyengéden megdorgáljon. Végül bocsánatot kértem a férjemtől.
Hitünk útján mindig nézzünk „a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsidók 12:2).

Barbara Burris Neequaye