Mit tanultam az együttérzésről?

„Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal.” (Róma 12:15)

Az egyik legmegrendítőbb ének, amit valaha hallottam, így kezdődik: „Járj egy mérföldet a cipőmben.” Az a képességünk, hogy mentálisan mások helyébe helyezzük magunkat, erényes jellemtulajdonság, azonban úgy tűnik, nem mindig elegendő, mikor a gyakorlatban próbáljuk megérteni más valaki érzéseit egy adott helyzetben.
Tudunk örülni valaki szerencséjének? Vagy sárgulunk az irigységtől?
A szerencsétlen körülményekkel pedig egyértelműen még ennél is nehezebben boldogulunk. Sokan valóban kellemetlenül érzik magukat, amikor barátjukat vagy ismerősüket tragikus veszteség éri. Sokszor ismételgetik: „Nem tudom, mit mondjak, vagy mit tegyek. Nem tudom, hogy vigasztaljam meg.”
Fontos leckét tanultam meg, amikor a második gyermekem, Julie alig néhány hónapos volt. A barátnőm, Bindi akkor várta az első babáját. A kiírt időpontban azonban a pici halva született. A köldökzsinór a nyakára tekeredett. Bindi és a férje, Perry teljesen összetört.
Soron kívül elmentem, hogy megnézzem a babát. Az aprócska koporsó fedelének belső felén elhelyezett kis kártya személyes információkat tartalmazott a kicsiről. Sandra Jean gyönyörű volt. Pontosan úgy nézett ki, mint a mi kis Julie babánk születésekor: hasonló hajszín, bőrszín, arcvonások. Még a súlya és a hosszúsága is megegyezett az én kislányom méreteivel. Majdnem olyan volt, mintha az én újszülöttem feküdne ott. Sírva mentem ki. Másnap, a férjemmel Carllal elmentünk a nyilvános szertartásra és temetésre. Együtt sírtam Bindivel.
„Milyen szomorú, ami Bindivel történt! – suttogta Perry családjának egy idősebb tagja. – Biztos soha nem is fog tudni élő gyereket szülni” – tette hozzá.
„Remélem, hogy ez nem igaz. Nem Bindi hibája volt” – mondtam. Mennyire reméltem, hogy ez a személy nem közölte a véleményét Bindivel és Perryvel.
Megtanultam, hogy a sírás nem szégyen. Egy ölelés, egy kézszorítás, egy egyszerű részvétnyilvánítás nagyon sokat jelent a gyászoló szívnek. Bánjunk mindig úgy a gyászolókkal, ahogy mi szeretnénk, hogy viszonyuljanak hozzánk, ha esetleg minket érne valami szerencsétlenség.

Bonnie Moyers