A legnehezebb munkám

„Amennyiben megcselekedtétek ezt akár csak eggyel is az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.” (Máté 25:40/b)

A 3ABN TV-csatornát nézve láttam a Katrina-hurrikán pusztításainak megjelenítését. Az Andrews Egyetem (Berrien Springs, Michigan) diákjai ott önkénteskedtek a területen, de vissza kellett térniük a tanulmányaikhoz. Idősebb emberekre volt szükség a továbbiak elvégzéséhez. Azonnal hangosan kijelentettem: „Én meg tudom tenni.”
Felhívtam a fiamat, és ő is biztatott, hogy jelentkezzem önkéntesnek. Egy kéthetes beosztást kaptam. Amikor ránéztem a tízszemélyes kisbuszra, amit vezetnem kellett, arra gondoltam: Én ezt soha nem tudnám vezetni. De megtettem. Végül huszonhárom órát töltöttem abban a járműben.
Napi programunk a következőképpen alakult: reggel 7-kor áhítat volt, majd reggeli meg egy rövid gyűlés, és 8-kor kezdtünk. Napi nyolc órát álltunk a betonpadlón. Két szünetünk volt, plusz egy óra ebédidő. Naponta háromszor étkeztünk. Azonkívül dobozokat bontottunk fel, termékeket válogattunk ki és csoportosítottunk, majd felcímkéztük és újra becsomagoltuk őket. Egész nap érkeztek a szállítmányok a raktárba. Ezeket rendszereztük és készítettük elő az átvevőközpontokba való átszállításra. A körmeim sorra törtek le, ezért egyszerűen rövidre vágtam őket. A többi negyven önkéntessel együtt a raktárban rendelkezésünkre bocsátott mosdót és zuhanyzót használtam.
A melegvíz-tartály nem volt túlságosan nagy, így megtanultam hideg vízzel mosakodni.
Egyik vasárnap elmentünk a Pecan-szigetre némi adománnyal. Figyelem, mindez a pusztító hurrikán után történt tíz héttel! Képzeljétek el, mit láttunk: utánfutók fennakadva a fákon, házak fejjel lefelé, háztetők a földön. A tönkrement háztartási gépek és bútorok hatalmas hegyekbe halmozva álltak az utcákon. Láttam, amikor valaki felgyújtotta háza maradványait, majd nézte, ahogy minden porig ég. Az emberek nemcsak az otthonukat és a munkahelyüket veszítették el, hanem a sírokban nyugvó elhunyt szeretteiket is, mert a vihar a temetőket is elmosta.
Annyira hálásak voltak minden adományért, amit vittünk. Miközben beszélgettünk, gyakran sírásba fulladtak a szavaik, mi pedig átöleltük és próbáltuk vigasztalni őket. Imádkoztam az emberekkel, de mindig csak miután ők már említették Istent. Ez a tapasztalat megváltoztatta az életemet, és alkalmat adott szolgálni neki a szükségben levő gyermekeinek nyújtott segítségünk által.

Patricia Hook Phyndress Bodi