Jézus nevének ereje

„Erősségem és énekem az Úr, szabadítómmá lett nekem. Ő az Istenem, Őt dicsérem, atyámnak Istene, Őt magasztalom. Vitéz harcos az Úr, Jahve a neve.” (2Mózes 15:2–3)

2013. november 18-a volt. A dátum örökre belevésődött elmémbe. Reggel amikor felébredtem, azon gondolkodtam, mit is vegyek fel délután az egyetemen. Egy kék szerelésre gondoltam, de később mégis egy drapp ruhát vettem elő a ruhásszekrényemből, azonban továbbra is késztetést éreztem, hogy a kéket vegyem fel, bár nem is volt hangulatom hozzá. Végül a kékben mentem el.
Este, a hazafelé vezető utam eseménytelenül telt, egészen addig, míg le nem robbant az autóm egy sötét, félreeső, veszélyes környéken. Teljesen leállt, és sehogy sem tudtam újra beindítani. Felhívtam néhány ismerősömet, de senki nem tudott azonnal segíteni. Hirtelen eszembe jutott, hogy megvan nekem a közelben levő autószerelő műhely telefonszáma. Azonnal válaszoltak. Hét perc várakozás után susogást hallottam. Nem a szél volt. Gyorsan becsúsztattam kulcsaimat az ajtózsebbe, a táskámat benyomtam a szék alá, és a mobiltelefonomat elrejtettem a lábam alá az ülésre. A szívem gyorsan dobogott, és suttogva ismételgettem Jézus nevét, miközben az egyik gonosztevő beült a hátsó ülésre, a másik pedig előre mellém. A fejemnek fegyvert szegezve kezdett követelőzni és fenyegetőzni. A hátsó ülésen levő vizsgaanyaggal meggyőztem őket a foglalkozásomról, engem azonban csak az arra haladó autók gyenge fényében láthattak. Most örültem igazán a kék kosztümnek.
A férfiak majdnem egymást sebesítették meg, mikor hirtelen megjelentek a segítőim, és ők sietve távoztak. A szerelők elnézést kértek a késésért, de ez most nem számított, az volt a fontos, hogy még időben megérkeztek, én meg egy karcolás nélkül megmenekültem. Amikor jeleztek, újra megpróbáltam beindítani az autóm motorját, és az egy pöccre elindult. Két nappal később bizonyságot tettem tapasztalatomról a gyülekezet előtt, akik szeretettel körülvettek, és tapsolva, táncolva elénekelték a csodálatos himnuszt: „Erős vár a mi Istenünk!”

Cloreth S. Greene