A fociedző

„Tegyél naggyá, fordulj hozzám, és vigasztalj meg engem!” (Zsoltárok 71:21)

A játékmező szélén állt, megigazította térdvédőit, és belebújt a mezébe. Hétéves kisunokám szemmel láthatóan ideges és izgatott volt. Ez volt a szezon első focimeccse. Mi több, ez volt élete első focimeccse, és a vakáció, valamint egy kommunikációs mulasztás miatt a csapattagok még soha nem is játszottak együtt.
Pár perc elteltével megjelent egy edző, és egyenesen odament hozzá: „Derion, már te is focizol ebben az évben. Nagyszerű!” Ő ünnepélyesen bólogatott, de szeméből még mindig aggodalom sugárzott. „Engedd meg, hogy adjak néhány tanácsot” – ajánlkozott az edző átfogva a gyerek vállát, aki erre kihúzta magát, komolyan a szemébe nézett, és figyelmesen hallgatta.
„Most pedig – fejezte be az edző –, menj és csatlakozz a csapattársaidhoz!” Összepacsiztak, a kisfiú pedig befutott a pályára. Narancssárga meze csillogott a nyári napfényben. Az edző mosolyogva nézett utána, majd megfordult: „Az én csapatom, a kékek, ide hozzám! Beszélgessünk egy kicsit.”
Nem is Derion edzője volt. Ő a másik csapatot edzette, mégis szakított időt arra, hogy erősítse egy nagy pillanat előtt álló kisfiú önbizalmát.
Én távnagymama vagyok, ezért azon a nyáron nem sok meccsére tudtam elmenni, de amikor decemberben újra találkoztunk, nagy izgalommal fogadott: „Szeretnéd látni a focidíjamat?”
„Természetesen! Hogy haladt a csapatod?” – kérdeztem. „Egy meccset sem nyertünk meg, egyetlenegyet sem” – válaszolta. „Jövőre is mész azért focizni?” – érdeklődtem. Nevetve válaszolt: „Persze, hogy megyek!”
A válaszából kitűnt, hogy jól szórakoznak a csapattal. Erősödnek, tanulják a csapatmunkát, és növelik az önbizalmukat. Lehet, hogy egyetlen meccset sem nyertek, de az edzők gondoskodtak róla, hogy sokféle győzelmet megtapasztalhassanak.

Denise Dick Herr