2023. október 14., szombat
Elhívatás (1. rész)
„Isten minden szerettének és elhívott szentjeinek, akik Rómában vannak. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.” (Róma 1:7)
Éreztetek valaha is elhívást? Igen, természetesen vannak bizonyos dolgok, amelyeket kedvelünk vagy szeretünk megtenni, de ez nem azt jelenti, hogy ezek közül bármelyik az „elhívásunk” lenne. Végül is amit szeretünk, nem mindig válik a javunkra. Ezek a gondolatok kavarogtak az elmémben akkor este, mikor kiléptem a női börtön 28-as egységéből. Értesítenem kellett egy fiatal anyukát, hogy tízéves lánya rákos megbetegedéssel fekszik a kórházban, és nem tudnak segíteni rajta. Az orvosok egy hetet adtak neki. Már majdnem letöltötte a büntetését, és azt remélte, hogy öt hét múlva hazamehet, de az már túl késő lesz, és soha többé nem találkozhat a lányával. Micsoda szívfájdalom és szenvedés! Milyen nagy szükség van isteni vigasztalásra…
A férjemmel együtt önkénteskedtünk egy tennessee-i börtönben, ahol ő már húsz évvel ezelőtt elkezdett bibliatanulmányokat tartani. Eleinte csak lelki támaszként mentem vele, bár ez nem volt kedvemre való. Az első néhány évben nem láttunk túl sok növekedést vagy fejlődést a tanulmányok során. Előre megmondták, hogy ne tanítsunk olyasmit, ami potenciálisan ellentmondásos lehet, vagy kellemetlen helyzetbe hozza a foglyokat. 2012-ben az önkéntesek legidősebb vezetője nyugdíjba vonult, és minket kért meg, hogy vegyük át tőle a helyét. Sok ima után elfogadtuk, de elhatároztuk, hogy azt tanítjuk, amit mi hiszünk a Bibliából, függetlenül attól, kinek válik kellemetlenné. És elkezdtek történni dolgok. Egyre többen jelentek meg a bibliatanulmányozó csoportba, a jelenlevők egyre érdeklődőbbek lettek, és a társaikat is meghívták. Izgalmas? Igen! Én azonban még mindig nem éreztem, hogy oda tartozom. Nem tudtam, hogy a börtönmisszió valóban az én „hivatásom”. Imádkoztam ezért, és kutattam a Szentírást, de ezzel párhuzamosan továbbra is elmentem a börtönbe az önkéntesekkel. 2013-ban egy bővítési projekt következtében a börtönlakók száma 800-ról 3000-re emelkedett. Egy új egységet is átadtak nők számára. Új vezetőt neveztek ki. És én… vajon jó helyen szolgálok?
Az évek során megtanultam, hogy Isten akaratát többféleképpen felismerhetjük az életünkben: (1) aggodalmainkat tárjuk Isten elé imában, (2) naponta keressük akaratát, és kérjük vezetését a Szentírásból, és (3) figyeljünk rá, milyen ajtókat nyit ki és zár be előttünk, milyen alkalmak és lehetőségek adódnak a mindennapokban. Előbb vagy utóbb „füled meghallja a mögötted kiáltó szót, amikor jobbra vagy balra letérnétek: ez az út, ezen járjatok” (Ézsaiás 30:21).
Diana Halverson