Egy rémült telefonhívás

„Mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonosztevők ellen fordul.” (1Péter 3:12)

Este tizenegy óra körül szólalt meg a telefon. „Phillipsné, a lánya majdnem egy egész doboz gyógyszert vett be. Most szállítjuk mentővel a legközelebbi kórházba. Reméljük, időben odaérünk” – mondta a vonal másik végén az iskola dékán asszonya. Időben? Mit jelentsen ez? Sokkot kaptam. Hallottam öngyilkosságokról, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az én családomban is megtörténhet. Elkezdtem a holmimat bedobálni egy utazótáskába. Tizenhat éves lányom tőlem háromórányi távolságra van. Vajon odaérek hozzá időben? És jobban lesz? Vajon hány tablettát vehetett be? – gondoltam, miközben felhívtam a családomat és a barátaimat, kérve, hogy imádkozzanak érte. Amint kihajtottam a garázsból, könnyek csorogtak az arcomon. „Drága Uram, vigyázz az én kicsikémre. Kérlek, ne engedd, hogy meghaljon” – imádkoztam. Az út üres volt, de alig láttam valamit a könnyeimen keresztül. A kórházhoz érve azonnal a sürgősségi bejárathoz mentem. Ott megtudtam, hogy sikerült kiüríteni a lányom gyomrából a több mint 80 darab Tylenol és Midol tablettát, és most próbálják stabilizálni az állapotát, mert a vérvétel eredményei a normál értékeknél 400-szor nagyobbat mutattak. Isten megőrizte az életét. De vajon nem károsodott valamelyik belső szerve?
Beutalták a pszichiátriára, és állandó megfigyelés alatt volt. A nővérek figyelték, hogyan reagál, amikor én belépek a kórterembe. Mikor a szemébe néztem, nem tudtam, mire számítsak. „Szeretlek” – dadogta, miközben mély álomba merült. Később az orvosa biztosított, hogy nem történt vese- vagy májkárosodása. Értékelnie kell az életét.
A következő napokban sokféle érzelem kavargott bennem. Egyrészt naponta többször biztosítottam, hogy szeretem, másrészt azon tűnődtem, vajon mi késztethette ilyen elszánt lépésre. Éreztem, hogy egyre jobban haragszom rá. Micsoda veszteség ért volna, ha sikerül eldobnia magától az életet. Kértem Istent, hogy segítsen megbocsátani neki és segíteni rajta.
Egyedül az Úr karja mentett meg minket azon az éjszakán. De vajon lesznek még ilyen bizonytalan pillanatok? Igen, biztosan. Akkor éjjel azonban megtanultam arra támaszkodni, aki meghallgatja az imáimat, és csodálatos módon válaszol azokra.

Karen M. Phillips