Mindig elég

„A lisztesvéka nem ürült ki, sem az olaj nem fogyott el a korsóból az Úr ígérete szerint, amelyet megmondott Illés által.” (1Királyok 17:16)

A Szarepta név „olvasztókemencét” jelent, és bizonyára a szareptai özvegyaszszony is érzi, hogy perzselő, olvasztóan forró az aszályos forróság. Helyzetének súlyos próbatétele is úgy tűnhet, mintha saját égő, tüzes kemencéje lenne. Talán azt várják, hogy egyetlen fiát ajánlja fel áldozatul Baálnak az éhezés túlélésére. Esetleg belátja, hogy hiábavaló Baál, az aratás-vihar istenségének imádata, aki nem ad termést, és nem küld vihart. Talán titokban így imádkozik: „Ha van igaz Isten, aki meghallja kiáltásaimat, kérem, tegyen most csodát.”
Illés a kapu közeléhez ér, és egy pohár vizet kér. Ennyire számíthat az utazó, de aztán többet is kér. A próféta úgy érzi, hogy joga van egy étkezéshez? Önző, hogy a nő minden vagyonát követeli? Nem, az özvegynek csodára van szüksége, és Illés tudja, hogy Isten készen áll a cselekvésre.
Illés Jézus előképe. Ez Illés saját isteni találkozása a kútnál levő asszonnyal. Júdeából utazva érkezik egy idegen országba, hogy válaszoljon az asszony kiáltására, aki az élet Kenyerét kéri, amivel éhségét csillapíthatja. Már nincs férje, de Isten akar a férje lenni.
Mikor Illés kenyeret kér, az özvegynek válaszolnia kell. Nincs ideje megfontolni a döntését. Azonnal választania kell az önfenntartás és az önmegtagadás között. Nemcsak hogy kimerültek az erőforrásai, de módja sincs arra, hogy feltöltse azokat. Vajon ostobaság kielégíteni az idegen szükségleteit, miközben egyetlen fiát fosztja meg az utolsó vacsorájától?
Lehet, hogy egy kevéske lapos lepénykenyér nem változtat az éhségen, de ez, hogy arra kérik, készítse el az utolsó cipót Illésnek, élete legnagyobb próbatétele. Az asszony úgy dönt, hogy önmegtagadó, együttérző és nagylelkű lesz. Furcsa módon az önfenntartással szemben meghozott döntése teszi lehetővé Istennek, hogy megőrizze őt és egész háztartását, és hogy olyan szánalommal és bőkezűséggel járjon el a nővel, amely messze meghaladja az özvegy felfogóképességét. Ha bízik az ígéretben, hogy soha nem fogy ki az olajos korsó, mert mindig feltöltődik, az tesz a különbséget aközött, hogy az élet utolsó vacsoráját fogyasztja-e el, vagy egy életre szóló étkezésnek válik részesévé.
Ha mindent átadunk Jézusnak, megengedjük neki, hogy mindent nekünk adjon az örökkévalóságon át. Csodálatos, hogy mennyivel több az Ő könyörületessége, nagylelkűsége és gazdagsága annál, mint amit felfoghatunk.

Rebecca Turner