Számolj mindezzel örömmel!

„Az asszony lelkében elkeseredve könyörgött az Úrnak, és igen sírt. És fogadást tett, és ezt mondta: Seregek Ura! Ha megtekinted szolgálóleányod nyomorúságát, és megemlékezel rólam, és nem feledkezel el szolgálóleányodról, hanem fiúmagzatot adsz szolgálóleányodnak, én őt egész életére az Úrnak ajánlom, és soha nem érinti borotva a fejét.” (1Sámuel 1:10–11)

Fiatal lányként felnőve meggyőződésem volt, hogy nem helyes gyereket hozni a világra, mikor amúgy is annyira sok gyermek van, akinek szerető otthonra lenne szüksége. Így nem volt meglepő, hogy mikor férjhez mentem, eltelt néhány év, mire érezni kezdtem az anyai késztetést. Amikor végre rájöttem, ha az én családomból soha nem lesz valaki, akit szerethetnék, és akivel megoszthatnám a családunk
történetét, azonnal másként kezdtem gondolkodni.
Aztán már létfontosságúvá vált számomra a saját gyerek. Ezért úgy imádkoztam, mint Anna: „Mindenható Uram, ha csak ránézel szolgád nyomorúságára, és megemlékezel rólam…” Hála Istennek! Megfogant a lányunk, Alyssa. Olyan izgalmas időszak volt. Annyira lelkes voltam az új baba érkezése miatt, és már alig vártam, hogy karomban tarthassam a kicsikémet. A dolgok egész addig nagyon jól mentek, míg szombaton egy igazán hosszú gyülekezeti nap után hazamentünk, és gond volt: véreztem! Sürgősen kórházba szállítottak, és megtörtént az elképzelhetetlen: elvesztettük drága Alyssánkat. Teljesen összetörtünk. Minden reményem és álmom szertefoszlott, és fájdalom, bűntudat, csalódás lépett a helyébe – de a legnagyobb hatással a depresszió volt rám. Elképzelni sem tudtam magam ezen a világon az én drága Alyssám nélkül. Értelmetlenné vált az életem.
Végül segítséget kértem a veszteség feldolgozásához – illetve a nagyon támogató családunk és barátaink segítségével, akik imádkoztak értünk, bátorítottak bennünket, a gyógyulás útjára léptünk. Amikor a veszteség gyászával a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett hitünk társul, akkor minden reggelre új áldásokat kapunk. Bár mindig fájni fog, ha szeretett kislányomra gondolok, ez idővel könnyebb lesz. Megtanultam, hogy minden helyzetben hálát adjak Istennek.
Nem is sejtettem, hogy 5 évvel később, egy gyönyörű napfényes napon, egy hosszú autóút után két gyönyörű, egypetéjű ikerfiú kerül szerető karjaimba. Ó, micsoda öröm! Milyen hihetetlenül apró kezük és lábuk van! Szerelmes voltam. Az Úr meghallgatta az imámat.

Anysia Alexander-Archibald