Asztali beszélgetés

„Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja Őt, mindenkihez, aki hűséggel hívja Őt.” (Zsoltárok 145:18)

Spontán gyülekezetünk – szétszórva három államban – 2020-ban minden szombat reggel konferenciahíváson találkozott bibliatanulmányozásra. Számomra olyan volt a közösség és az igazság heti keresése, mint azok a csoportok, melyeket Luther Márton, a protestáns reformátor hívott életre az 1500-as években „Asztali beszélgetések” című könyvében. Bár mi nem egy asztalnál ültünk, mégis úgy éreztük, hogy közel van az Úr, amikor három vagy több órán át telefonon megosztottuk egymással kutatásainkat és meglátásainkat.
Luther 500 éves könyve szemléletesen mutatta be a protestáns mozgalom történelmi távlatait. Feljegyzései a Lélekkel teli beszélgetésekről egyes eseményekre, személyiségekre és az élet dolgaira – az emberek életére – utaltak. Luther nagyra értékelte a hívők királyi papságát: az üdvösségkeresők nem csupán címet kapnak, hanem részt vesznek az evangélium továbbadásában is.
Amikor a 145. zsoltárra rábukkantam, azt láttam, hogy Dávid Lutherhez hasonló szenvedéllyel beszélget a hívekkel. Képzeljük el, ahogy Dávid, aki tökéletesen vezette az istentiszteletet, beszélgetéseket szervez a rögtönzött kórussal, akik mindannyian hozzáteszik a maguk gondolatait a dicsőítéssel kapcsolatos meglátásokhoz (1–3. vers). Arra bátorít egy idősebb embert, hogy ossza meg Isten tetteit egy fiatalabbal, és beszéljen neki személyes tapasztalatain keresztül Isten jóságáról (4., 7. vers). Majd férfiak egy hódolatra késztető időszakról beszélnek, amikor tanúi voltak Isten hatalmának, és az Ő igazságosságáról szóló énekkel emlékeznek meg róla (6–7. vers). Majd valaki felvillantja Isten jövőbeli királyságát annak teljes dicsőségében és fenségében (11–13. vers).
Ezután valaki gyöngéden arra emlékezteti hívő társait, hogy az Úr mindenkihez jó, tőle függ mindenki élete, és Isten támogatja mindazokat, akik elesnek, és felemeli a meggörnyedteket (9–10., 14–15. vers). Az aggódó Isten kapcsolatba lép az emberrel – teremtményével –, teljesíti vágyait, meghallgatja kiáltását, és megőrzi azokat, akik viszontszeretik Őt, a gonoszokat azonban szomorúan, de igazságosan elpusztítja (19–20. vers). Dávid azzal zárja sorait, hogy ő maga intéz felhívást minden emberhez: tegyék biztossá elhívásukat és kiválasztottságukat az Atya iránt, hogy a mennyei világban találkozhassanak vele, ahol az üdvözültek örökké áldani fogják az Ő nevét (21. vers).
Istené a dicsőség. Senki sem lophatja el üdvösségünk örömét, ha „minden nap” (2. vers) megfogadjuk, hogy „tudtul adjuk hatalmát az emberek fiainak és országának fényes dicsőségét” (12. vers).

Elinor Harvin Burks