Amiket nem teszünk meg

„Aki azért tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” (Jakab 4:17)

A tűzoltóautók 5 órán keresztül álltak a kocsifelhajtónkon, miközben tombolt a tűz a házunk mögötti dombokon. Felkészültek, hogy megvédjék az otthonunkat és még egy tucat másikat a domb innenső oldalán, ha a tűz a mi irányunkba terjedne. Az 5 óra alatt többnyire azt a késztetést éreztem, hogy osszam meg a férfiakkal a nálam levő keresztény irodalmat. De nem tettem. Bár nagyon erős volt a sürgetés, mégsem léptem annak megfelelően. Aztán a tűz kialudt, és ők elmentek. Ez évekkel ezelőtt történt, és hogy nem voltam hajlandó az indítás alapján cselekedni, még mindig kísért. Nem arról van szó, hogy soha nem cselekedtem olyan késztetés szerint, amiről hiszem, hogy Isten küldte nekem. Csak aznap valamiért nem tettem meg. Mindannyian nagyon is tisztában vagyunk a bűnös cselekedetekkel. Azokkal a dolgokkal, amiket úgy teszünk, ahogy nem kéne. De gondoltunk már a mulasztás bűneire? Azokra a dolgokra, amiket nem teszünk meg, pedig meg kellene?
Voltak más alkalmak is, amikor úgy éreztem, hogy meg kell tennem vagy mondanom kell valamit, de nem tettem meg. Volt olyan is, amikor annyira erősen éreztem az ösztönzést, hogy tegyek meg valamit, és véghez is vittem. Vagy azon kaptam magam, hogy olyasmit mondok vagy teszek, amiről tudom, hogy Isten hatására volt, hogy mondjam el vagy csináljam meg. Miért van akkor különbség? Miért van az, hogy egyszer könnyű végigcsinálni, és miért van, hogy máskor meg olyan nehéz? Részemről megállapítottam, hogy a probléma a fókuszálással van. Amikor magamra koncentrálok, amikor hagyom, hogy a bizonytalanság, kétely, kudarctól való félelem vagy a nevetségesség uralja el a gondolataimat, nos, az eredmény nyilvánvaló. De mikor elfeledkezem magamról, és a másik személyre vagy dologra összpontosítok, amire Isten késztet, akkor már más a helyzet.
Kétségkívül Sátán azt akarja, hogy magunkra, az érzéseinkre, félelmeinkre, tétovázásainkra összpontosítsunk. Ha ezt tesszük, akkor végünk van, és ezt ő is tudja. A tűz napja óta sok időm volt gondolkodni azon, hogyan reagálok az Úr hatására. Bárcsak azt mondhatnám, hogy 100%-ban jobban követem a vezetését! Sajnos ezt nem mondhatom el. De amit ebből a tapasztalatból megtanultam – és amit remélek és amiért imádkozom, hogy soha ne felejtsem el –, az az, hogy ez valójában nem rólam szól. Hanem Istenről. És a segítségével tényleg lehetek az Ő keze és lába, és kinyújthatom a kezemet, hogy ne legyek vétkes a mulasztás bűneiben.

Sharon Clark