Vigasztalás a gyámoltalanoknak

„Boldogok, akik szomorkodnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Máté 5:4)

Ahogy a csöndes helyemen ültem az Úrral időzve, gyászoltam. Öt nappal korábban a kutyáink elszöktek és elvesztek. Nem tudtuk megtalálni őket. Vidéken élünk, és bár mindenfelé kerestük őket, ahol csak tudtuk, több ezer hektárnyi tanya és mezőgazdasági terület van; bárhol lehettek. Azért imádkoztunk, hogy az Úr vezesse őket haza.
El kellett fogadnom a valóságot, hogy talán soha nem jönnek haza. Bánatomban az Úr előtt sírtam. Nem a haragtól vagy megbánástól sírtam, hanem a szomorúságtól és a tehetetlenségtől. Többször idéztem magamban Jób 1:21-et: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!”
A mi Istenünk számára semmi sem lehetetlen! Ő a kezdetektől ismeri a véget. Bármilyen nehéz is volt tehát, bíznom kellett abban, hogy imáinkra felel, és alá kellett vetnem magam az akaratának, de a szívemet mégis nagy súllyal húzta le a gyász.
Aztán felnéztem, és ott volt a macskám, Pogo. Soha nem jön oda a csöndes helyemre. Most ott ült mellettem, és a szemembe nézett. A fejét a karomhoz dörgölte. Mintha azt mondta volna: „Ne szomorkodj, itt vagyok veled, nem vagy egyedül.” A cicánkon keresztül éreztem a menny jelenlétét. Gyakran hallgatok a telefonomon egy keresztény zenei csatornát, miközben csendes időt töltök Istennel, és éppen akkor szólt a „Maradj velem” kezdetű dal. Ismét csak megvigasztalódtam.
Egyedül érzed magad, tehetetlenül, vagy gyászolod, hogy elvesztettél egy különleges személyt az életedben? Szánj egy pillanatot arra, hogy tudd: Istenünk a vigasztalás Istene! Hagyd, hogy szeretete és támogatása karját köréd fonja. Nem veszi el a megpróbáltatást, de elviselhetőbbé teszi, és erőt ad ahhoz, hogy átvészeld a napot. Világunkban sok fájdalom és veszteség van, de hamarosan eljön a nap, amikor mindez majd örökre elmúlik. Addig is, amíg várunk, ne feledjük: „A messzeségből is megjelent nekem az Úr: örök szeretettel szeretlek, azért vonzottalak kegyelmemmel.” (Jeremiás 31:3)

Mona Fellers