A csoda (1. rész)

„Semmi miatt ne aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. És Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” (Filippi 4:6–7)

A legkisebb gyerekem volt az én csodám. A terhesség az első négy hónapja rendben telt, de egy rutinvizsgálaton az orvos egy fekete foltot vett észre, és azt, hogy nem mozog normálisan a baba. Azonnal egy szakorvoshoz küldött minket. Azon a vizsgálaton olyan hírt közöltek velünk, amit soha nem fogok elfelejteni: hihetetlen kihívásokkal küzdött a születendő babám. Több választási lehetőséget is
felkínáltak nekünk, köztük a terhesség megszakítását.
Nehéz volt a szívem. Emlékszem, hogy a hazafelé vezető út csöndben telt – könnyek gördültek végig az arcunkon. Úgy tűnt, hogy Isten hallgat. A szívünk megszakadt, miközben gondoskodtunk a két kisfiunkról, és birkóztunk az előttünk álló döntéssel.
Felhívtuk a szüleinket, hogy elmondjuk nekik a hírt, és anyám határozott hangon válaszolt: „Imádkozni fogunk”. Abban a pillanatban csak annyit tudtam, hogy fáradt vagyok, és nagyon mélyen fáj minden. Minden értelmetlennek tűnt körülöttem. De a bennem lévő meg nem született baba egy lélegző élet volt, és már kimondhatatlanul kötődtem hozzá – nem tudtam megmagyarázni, de ő volt az öröm a bizonytalanság ködében.
Egy éjszaka, miközben próbáltam aludni, eszembe jutott Istenem és az, hogy ki Ő: Ő a szeretet; Ő a vigasztaló, a védelmező, a gondviselő. Nem ment az ima, viszont dicsőítő éneket kezdtem énekelni, és szövetséget kötöttem az Úrral. Kértem tőle, hogy mentse meg a kisfiam életét, és vegye el helyette az enyémet. Nem gondoltam, hogy Isten válaszol, de ez a halál nem fizikai lesz, inkább meghalok e világ dolgainak, és életem szerzőjére és befejezőjére, a Mindenhatóra összpontosítok.
Másnap eljött a lelkipásztorunk imádkozni velünk. Megtanított, hogy érintsem meg a nagy hasamat, és szóljak életet, miközben azért imádkoztunk, hogy a menny árassza rá kegyelmét és irgalmát a születendő gyerekem életére. Megint sírva fakadtam, de ezúttal örömömben és Istent dicsérve. Igéket kezdtem imában előhozni és igényelni őket a fiam számára. Az Úr szavai kezdték betölteni a gondolkodásomat. Már jobban bíztam benne, és bíztam az Ő Igéjében. Isten békéje elkezdett beáradni a szívembe és az elmémbe, ahogy az Igéjét hirdettem a meg nem született gyermekem élete felett.

Unathi Jiya