Isten irgalmassága (1. rész)

„Szívem szorongásai megsokasodtak, nyomorúságaimból szabadíts meg engem!” (Zsoltárok 25:17)

Többször is végiglapoztam a gyülekezeti bulletint, és ismét elolvastam a hirdetést az AIDS Hospice-ba szervezett kirándulásról. Nemrég kerültem az Ázsiai-Csendes-óceáni Nemzetközi Egyetem tanszékére Thaiföldön, és szerettem volna egy missziós programhoz csatlakozni. Vonzott a meghívás, azonban az utamban állt valami, amit még komolyan meg kellett fontolnom.
Gyermekkoromtól kezdve betegesen féltem mindentől, ami a halállal kapcsolatos: a koporsóktól, a halottaktól vagy haldoklóktól, a hullaházaktól, a betegektől és még bármilyen morbid képtől is. Már egyetlen pillantástól is élénken bevésődtek a képek az elmémbe, és aztán évekig kísértettek. Mivel nem akartam visszautasítani a felkéréseket, hogy temetéseken énekeljek, azzal csökkentettem a félelmemet, hogy padlóra szegezett szemmel mentem előre. Megragadtam egy másik énekes karját, hogy elvezessen oda, ahol állnunk kell; az énekeskönyvet az arcom elé emeltem, hogy eltakarja a látványt előlem. A félelem nevetséges, gyötrelmes és valóságos volt – szüleim és barátaim dorgáló szavai és tanácsai ellenére is megmaradt.
A dilemmám dacára, hogy tegyek-e valami érdemlegeset, és látogassam meg az AIDS Hospice-t, győzött a vágy, és délután fél 2-kor megjelentem a kijelölt helyen. Aggódtam a félelmem miatt. Mi van, ha a betegek előtt elájulok? Hogy fogom átaludni az éjszakákat? Bántanám-e a hozzáállásommal a pácienseket, akiket fel kellene vidítanom?
A furgon aztán túl hamar leparkolt az épület közelében. Tucatnyi diákkal és tanárral sétáltam fel a bejárathoz. Erősen megcsapott a fertőtlenítőszer szúrós szaga, de most már nem fordulhattam vissza. Maszkot és kesztyűt húztunk. Meglepő módon nem éreztem félelmet, mikor beléptünk, és elkezdtünk masszírozni, pelenkázni és etetni a betegeket. A hazafelé vivő úton furcsán boldognak éreztem magam, ahogy elgondolkodtam a bennem végbemenő átalakuláson.
Nem sokkal később a kéthavonta tett látogatások egyikén egy férfi meghalt a harmadik emeleti kórteremben, ahol a betegeket masszíroztuk. Hogy végignézhettem, ahogy egy ápoló előkészíti a holttestet a hamvasztásra, már nem volt számomra felfoghatatlan. Ha ez a hospice-utak előtt történt volna, rémülten menekültem volna le a lépcsőn. De aznap éjjel már nyugodtan aludtam a jelenet miatt, ami megerősített abban, hogy Isten kigyógyított a fóbiámból, amely a múltban gyötört.

Bienvisa Ladion Nebres