Szent, szent, szent!

„A farizeusok… tanácsot tartottak, hogyan fogják meg Őt… Majd elküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal együtt… Azon a napon a szadduceusok is felkeresték… egy törvénytudó közülük próbára akarva tenni Őt megkérdezte tőle… Erre senki sem tudott felelni neki egyetlenegy szót sem. Attól a naptól fogva nem is mert kérdezni tőle többé senki semmit.” (Máté 22:15–16, 23, 35, 46)

A zsúfolt templomudvarban gyűltek össze – fiatal, lelkes és buzgó férfiak, karjukat gazdag palástba burkolt mellkasuk előtt összefonva –, és félig lehunyt szemhéjuk alól ravasz pillantásokat vetettek a fiatal galileai felé, aki rezzenéstelenül, egy király nyugodt méltóságával tekintett vissza rájuk. Egykor még egymás elkeseredett ellenségei voltak ezek a farizeusok, Heródes-pártiak és szadduceusok, de most összefogtak, és a Krisztussal szembeni közös ellenségeskedés szövetségeseket kovácsolt belőlük. Hamis őszinteséget sugározva vonták Őt kérdőre: „Szabad- e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?” „A feltámadáskor azért a hét közül melyiké lesz az asszony?” „Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?”
Nem a nagyobb világosság iránti szomjúság vezette őket oda. Tanításait megvetették és elutasították, kíméletlenül támadták, és terveket szőttek ellene, hogy behálózzák és elítéljék Őt. Nem: nem a tiszta, tündöklő igazságra szomjaztak ezen a napon – hanem a halálát kívánták. És meg is kapták. De nem akkor, még nem azon a napon. Azon a napon – azon az utolsó napon, amikor Jézus még tanítani fog a templomban – az ellenségeinek ki kell várniuk az idejüket.
Szenvedéstől elfúlt hangon és bánattól megtört szívvel fordult Krisztus a megilletődött tömeghez, amely tanúja volt ennek a különös küzdelemnek a züllött papok és e tanító között, akinek tudása és jósága csak még fényesebben ragyog minden egyes támadás után. Döbbent nyugtalansággal hallják, ahogy felkiált: „Jeruzsálem, Jeruzsálem… Hányszor akartam egybegyűjteni gyermekeidet, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, és ti nem akartátok!” (Lukács 13:34)
A fiatal galileai utoljára haladt át a templomon; vele együtt távozott Isten jelenléte is, örökre visszavonulva a dicsőségére épített templomból. Igaz, azon a napon nem mindenki nyerte el a kegyelmét, de az évezredeken át hallható hang kijelenti: „Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak” (Zsoltárok 22:31), és „tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja” (Ézsaiás 11:9). Ámen, ámen!

Jeannette Busby Johnson