Családi ékszerek

„…mindig mindenhez hozzászoktam…” (Filippi 4:12)

Olyan korban nőttem fel, hogy kislányként már nagyon vártam, mikor öröklöm meg az értékes családi vagyontárgyakat. Legidősebb lányként tudtam, hogy eljön a nap, mikor megkapom nagymamám csiszolt üvegtálait, anyukám évfordulós vázáit vagy dédnagymamám porcelánjait. Egyfajta rítus volt, és az ősi hagyomány része, hogy a családi darabokat, amiket általában nagy áldozatok árán vagy drágán szereztek meg, egyik generáció után a másik gondozza. Ahogy várható volt, én is megkaptam a magam részét ezekből az átörökített műtárgyakból, és éveken át teljes mértékben élveztem őket. De nemrég valami nyugtalanítót fedeztem fel. Már senki nem vágyik az értékeimre. Úgy tűnik, az ízlés változik. A gyerekeim szerint csak a helyet foglalnák a féltve őrzött, csiszolt üvegtálak, és amúgy is mire lehet használni őket, ha nem mikrózhatóak? És dédnagyanya porcelánját se teheted be a mosogatógépbe. Megszakadt a szívem… Tehát ha a gyerekeimnek ezek nem kellenek, akkor milyen emlékeket hagyhatok rájuk az én generációmból és az előttem levőktől? Milyen emlékeim vannak, amik nem a tálalószekrényben sorakoznak? Nyíltan át kell adnunk nekik az élettapasztalatainkat, különösen azt, miként pillantottuk meg Isten kezét az életünkben – hogy voltunk képesek gyomorszorító próbákat elviselni a Jézusba vetett bizalmunk által –, amikről valószínűleg még soha nem beszéltünk nekik korábban. Felnőttként fel tudják mérni, és jobban értékelik szüleik életútját. Nekik is vannak már saját felnőtt próbatételeik. És az, hogy tudják, Isten segítségével hogy kezeltük saját nehézségeinket és szomorúságainkat, bátorságot önthet beléjük, és megerősítheti őket ma és a jövőben is. Talán sokkal értékesebb is lehet a gyenge pillanataink és bizonyos esetekben a gyász vagy a fájdalmas tapasztalatok megosztása velük, mint a csiszolt üvegtál, időtlenebb, mint a porcelán étkészlet – erőforrást adva felnőtt gyermekeinknek.

Linda Nottingham