Ahová a szívem húz (1. rész)

„Mert tudjuk, hogy ha ez a földi sátorházunk elbomlik, épületünk van Istentől: nem kézzel csinált, hanem örökkévaló ház a mennyben.” (2Korinthus 5:1)

Kisgyerekként soha nem volt meg bennem az összetartozás érzése. Családi rádióműsorokat hallgatva jöttem rá, hogy semmiben nem hasonlít ahhoz az életem, ahogy azt az éterben mutatták be. Mi okozta hát ezt az érzést? 1931-ben indult a gyermekkorom egy anyával, egy apával és egy gyerekkel, vagyis velem a nagy gazdasági válság amerikai depreszsziójának végóráiban. Sötét felhő lebegett fölöttünk, apám számára egy csalogány, aminek furcsa neve is volt: a flaska. Így nevezte anyukám ezt a betolakodót, mikor apa részegen jött haza. Ötévesen a szüleim elváltak, és a Család- és Gyermekjóléti Szolgálat gyámsága alá kerültem. Olyan volt, mint egy rendes környéken levő nevelőotthon, és nem egy intézet. A középkorú matróna szeretettel bánt velünk, gyerekekkel, akik addigra egy család lettünk, csak nem voltunk rokonok – de az összes kicsi tudta, hogy a legtöbb gyerek azért nem így él. Az ott töltött öt év alatt nem voltam boldogtalan (soha nem voltam duzzogó vagy sajnálatra méltó kisgyerek), csak ott motoszkált bennem a vágy, hogy olyan legyek, mint a többiek az iskolából, akiknek a szülei eljöttek a sulis programokra. Volt még egy vonása ennek a mozaikcsaládban való életnek, amit szerettem: és ez a csapatmunka. Gyorsan elsajátítottam a nekünk megtanított munkamorál élvezetét. A legjobb az volt az egészben, hogy imaházba mentünk, és Jézusról tanultunk, amit azelőtt soha nem ismertem. Ott vidámság uralkodott. Kaptam egy dokumentumot, egy úgynevezett mennyei útlevelet a fényképemmel és egy rajzzal Jézusról, hogy igazolja hivatalos utazói mivoltomat. Egyre nőtt bennem a jobb otthon utáni vágyakozás. Azután tízéves koromban újra anyához költöztem. Egyszobás volt az első otthonunk, majd más, ideiglenes szállások következtek. Nem volt magyarázat a gyakori költözködésekre. Én továbbra is vágytam az után a mennyei otthon után. Már beköltözött a szívembe a hit egy jobb otthon után, és útlevelem is volt, hogy oda tartok! Ma is várok arra a mennyei otthonra a mi mennyei Atyánkkal!

Betty Kossick