Elveszve és megtalálva (1. rész)

„Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és a ti útjaitok nem az én útjaim, így szól az Úr!” (Ézsaiás 55:8)

Az egyik utolsó dolog, amit a házasságom felbomlásakor mondtak nekem: „Ugyan ki akarna téged?” Még ennél is szomorúbb, hogy hittem neki! Mint újdonsült egyedülálló anya annyira azt éreztem, hogy nem kellek senkinek. Vajon Isten is elhagy majd? Még sokkos állapotban azzal küzdöttem, hogy segítsek a két fiamnak feldolgozni a saját fájdalmukat. Aztán váratlanul pár gyülekezeti tag erélyesen azt sugallta, hogy többé már nem látnak szívesen minket a gyülekezetben az istentiszteleten – ugyanis mi már „törött otthon” vagyunk.
Egyik késő őszi délutánon kinyitottam a támogató édesanyámtól érkező borítékot. Egy egyházi újságkivágás esett ki belőle, ami egy közelgő egyedülállók „csavargóbuliját” reklámozta a környékemen. A kapcsolattartó is ott volt hozzá. „Menj el rá” – írta anya. Legidősebb fiam, egy bentlakásos gimnázium elsőévese azt mondta, hogy ő is eljön velem a partira. 4 órát vezettem, hogy elmenjek érte, majd egy San José-i hotelhez hajtottunk éjszakára, mivel Kittyt, a szelíd házimacskámat is magammal vittem. Kitty a kevesek egyike volt, aki még látszólag szeretett. És én mennyire szerettem őt! Amikor a fiammal rossz irányba fordultunk sötétedés után egy ismeretlen városban, a buli házigazdája eljött megkeresni minket, és elkísért a házához, az együttlét helyszínére. Ott Russként mutatkozott be.
Az este vége felé közeledve Russ azt mondta: „Holnap reggel a csapatunkból né hányan átmennek San Franciscóba és az Alcatrazhoz, hogy megnézzék a nevezetességeket. Szeretnétek a fiaddal velünk jönni?” Csatlakoztunk hozzájuk, és csodálatos napunk volt többek között drótkötélpályás felvonókon utazva és a kínai negyedet meglátogatva. San Joséba visszatérve a fiammal épp be akartunk már szállni a kocsinkba, mikor Russ odafordult: „Mielőtt visszatérnétek az iskolába és aztán haza, elvihetlek titeket vacsorázni? 30 perc múlva nyitnak a mexikói éttermek.” Russ után hajtottunk az étterembe menet, ahol a fiamnak már ideje volt Kittyt megsétáltatni. Mielőtt bementünk volna az étterembe, épp hogy csak lejjebb tekertem az ablakot, hogy friss levegőt engedjek be neki. Egy csodálatos vacsora után visszamentünk az autóhoz, Kitty pedig szőrén-szálán eltűnt! Egy házimacska a nagyváros utcáin – esélye sincs a túlélésre! Egy újabb kimondhatatlan veszteség!
Kerestény életutam már megtanított arra, hogy néha, mikor azt gondoljuk, elvesztettük a hozzánk legközelebb állókat és legdrágábbakat, Isten épp életünk egyik legnagyobb „nyeresége” felé vezet. Ezt ne felejtsük el.

Noni Weidemann