AZ ÚR JÓSÁGA

„Akkor monda a király: Maradt-é még valaki a Saul házanépe közül, hogy cselekedjem vele az Isten irgalmasságát? Felele Siba a királynak: Van még Jonatánnak egy fia, ki mind a két lábára sánta.” (2Sám 9:3)

Dávid már jó néhány éve Izrael királya volt. Egy napon számba vette a kapott áldásokat, és Isten jósága túláradó hálaérzetre késztette. Az ország biztonságban volt, ellenség nem fenyegette határait, ezért a nagylelkű Dávid úgy érezte, Jonatán emlékére nemes gesztust kell tennie.
Barátja, Jonatán az édesapjával, Saullal együtt lelte halálát a Gilboa hegyei közt dúló csatában. Jonatán fia, Méfibóset akkor csupán öt éves volt, és egy baleset miatt – épp apja halálának napján – mind a két lábára megsántult. Bár az idő eltelt, Dávid mégsem felejtette el Jonatán barátságát, ezért jóságot akart tanúsítani elesett ellensége háza népe iránt, de nemcsak a barátja emléke miatt, hanem főleg Isten jóságának köszönhetően, mely jóságot folyamatosan igyekezett kifejezni embertársai iránt.
Amint megtudta, hogy „van még Jonatánnak egy fia” a Jordántól keletre fekvő egyik településen, azonnal elrendelte, hogy hozzák Jeruzsálembe, mert abban a különleges tisztességben akarja részesíteni, hogy a király asztalánál ehet. Ugyanabban a bánásmódban részesült, mint Dávid bármelyik fia. Visszakapta apja birtokait, és Dávid személyes áldozatot hozott annak érdekében, hogy Méfibóset mindazt megkapja, ami valamikor a Saulé volt. Csodálatos és nagylelkű ajándék volt egy olyan személy részére, aki egyáltalán nem számított erre.
Saul e leszármazottjának élete a király magatartásától függött. Tudatában vagy annak, hogy az embertársad élete is a te magatartásodtól függ? Állj meg ma néhány pillanatra, tekints vissza az elmúlt időre, és próbáld számba venni a kapott áldásokat.
Miközben Isten jóságán elmélkedsz, tedd fel magadnak a kérdést: Hogyan és ki iránt tanúsíthatnék ma jóságot? Kivel oszthatnám meg Isten szeretetét és gondoskodását?

Teofil Brînzan