SZELÍD PÉLDAKÉP

„Nem ez-é amaz ácsmesternek fia?”  (Mt 13:55)

Sokan, akik vallják, hogy Krisztust várják, ha az Úr eljönne, a régi farizeusok példája szerint ráparancsolnának a tanítványokra, hogy hallgassanak el. Istennek azonban nincs szüksége olyan népre, amely hallgat. Olyan emberekre van szüksége, akik magasztalják és megdicsőítik Őt. Mindig lesznek hűséges lelkek, akik készek az Urat megdicsőíteni, és ha a tanítványok, a törvénytartók hallgatnak, a kövek fognak kiáltani.  Jézus ismét eljön, de nem úgy, mint egykoron Betlehemben, sem úgy, miként Jeruzsálembe bevonult. Az Atya dicsőségében jön el az összes szent angyallal egyetemben, aki elkíséri Őt földi útjára. A menny teljesen üres marad, mert az angyalok a Mesterüket kísérik el, és a földön az élő és várakozó szentek a menny felé, Jézus felé tekintenek, amiképpen a galileai férfiak tették, midőn az Úr az Olajfák hegyéről a mennybe szállt. Ama napon csak a jámborok, a szentek kiáltanak fel ujjongva, akik alázatosan és szelíden követték Krisztus Példáját: „Íme, a mi Urunk, akit vártunk, s aki megszabadít minket!” A szentek „egyetlen szempillantás alatt” a végső harsonaszóra elváltoznak, ama harsonának a szavára, amely a porban nyugvó szenteket új életre szólítja. Az Úr felruházza dicső halhatatlansággal szentjeit, úgy, hogy örömmel kiáltanak fel: „Győzelem, győzelem a sír és halál felett!” Az elváltozott szentek most a szent angyalokkal együtt az Úr elé ragadtatnak a levegőbe, hogy soha többé el ne váljanak szeretett Uruktól.  Hallgathatunk-e ily dicsőséges reménység és megváltás tudatában? Ne magasztaljuk-e és ne áldjuk-e mi is fennhangon az Üdvözítőt, miképp a tanítványok tették, midőn az Úr bevonult Jeruzsálembe? Nincs-e közelebb hozzánk ama nagy nap, mint hozzájuk volt? Vajon ki akadályozhatna meg minket abban, hogy Istent magasztaljuk és áldjuk, mert a halhatatlanságba és megdicsőülésbe vetett reménységünk nemsokára teljesedik? Mi immáron megízleltük az eljövendő világ dicsőségét, és mind többre és többre vágyunk. Egész lényem vágyik az élő Isten után, s nem nyugszom mindaddig, amíg teljesen át nem hatja valómat az Ő teljessége. – Tapasztalatok és látomások, 109–110. o.    

Elmélkedésre:  Dicsőítem-e hangos szóval Istent azért az áldott reménységért,  amelyet Jézusban leltem?