MENNYEI ORVOS

„Felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki.” (Lk 10:34)

Gyülekezetünkben csak gyengén él az irgalmas szamaritánus lelkülete. Úgy megyünk el sok bajban lévő ember mellett, mint a példázat papja és lévitája a megsebzett, véresre vert ismeretlen mellett, kit otthagytak meghalni az útfélen. Épp azokat hagyjuk gondozatlanul, és nem szentelünk rájuk figyelmet, akik a mennyei Orvosra szorultak, hogy meggyógyítsa a sebeiket. Sokan úgy viselkednek, mintha elég lenne, ha tudjuk, hogy Sátán valakinek felállította a csapdáját, s aztán hazamehetnénk, és nem kellene gondolnunk többé az elveszett juhokkal. Nyilvánvaló, hogy akik ilyen lelkületet mutatnak, azokban nem Isten, hanem Isten ellenségének jellemvonásai élnek.Valakinek be kell töltenie Krisztus megbízását, valakinek folytatnia kell a munkát, amelyet a földön megkezdett. Ez az előjog a gyülekezetnek jutott. Erre szervezték. A gyülekezet tagjai miért nem vállalják a felelősséget? Vannak, akik látják ezt a súlyos hanyagságot, látják sok szenvedő szükségleteit, felismerik a szegény lelkekben azokat, akikért Krisztus életét adta. Szánalom fogja el szívüket, és minden erejük tettekre éled. (…) Akik művelik is a keresztény segítőkészséget, azok azt végzik, amit az Úr kíván végeztetni. Ezért el is fogadja munkásságukat. Amit ezen a területen tesznek, olyan munka, mellyel minden hetednapi adventistának szívből egyet kell érteni, jóváhagyni, s magának is lelkiismeretesen hozzálátni. Ha elhanyagolják ezt a határaikon belüli feladatot, komoly veszteség éri a gyülekezetet. (…) Hanyagságuk miatt az Úr helytelenítőn tekint a gyülekezetre. Sokan kényelemszeretők és önző módon magukat kényeztetők. Sokan abban a kiváltságban részesülnek, hogy ismerik a Biblia igazságait, mégsem fogadták be az igazságokat lelkük belső szenthelyébe. Isten felelősnek tartja őket a talentumokért, amelyeket nem térítettek vissza neki becsületes, lelkiismeretes szolgálattal, azzal, hogy teljes erejükből keressék és mentsék az elveszettet. – Bizonyságtételek, 6. köt., 294–295. o.   

Elmélkedésre: Miért várja el tőlem Isten, hogy gondoskodjam az elveszettekről, miközben én magam is alig tudok megállni? Milyen előnyöm származik abból, ha segítek másokon?