Nem vagyok tökéletes

„Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.” (Filippi 3:12)

Valószínűleg Pál apostolnak nincs még egy olyan gyülekezet számára írt levele, mint a Filippibeliekhez írt levél, amiben megnyitja a szívét, és feltárja a híveknek lelki élete titkait. Emiatt úgy is nevezik, hogy „a barátság vagy az öröm levele”. Végeredményben ez a legszemélyesebb és legbensőségesebb, legpásztoribb levél, amit egy közösségnek valaha is küldtek. Ebben Pál megosztja gyülekezeti testvéreivel a keresztény életútját irányító mottóját, kihívását, nehézségeit és céljait. A mai igehely is ezt példázza:
1.    Állapotunk alázatos és őszinte elismerése: „Nem mondom…, hogy már tökéletes volnék.” (Filippi 3:12)
2.    Az erőfeszítéseinkkel és aggodalmainkkal a legfontosabbra összpontosítsunk: „Egyet cselekszem…” (14. vers)
3.    A múlt és a jövő felbecsülése: „Amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekik dőlvén…” (14. vers)
4.    Értékeljük a kitartást: „Célegyenest igyekszem…” (14. vers)
5.    Az út végére ígért díj vonatkozásában: „Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára [nézve futok].” (14. vers)
A tökéletlenségünk elismerése komoly kinyilatkoztatás, ami következményekkel jár. Nem szabad elégedettnek lennünk lelkünk állapotával: mert mindig van ennél több is, amit elérhetünk. Egyikünk se felsőbbrendű a másikhoz képest, és nem állíthatjuk be magunkat ismérvként vagy példaként mindenki más elé, mert a tökéletlenségünk mindannyiunkat egyenrangúvá tesz egymással. Egyikünk se nézzen azért másokra, hogy megítélje, kritizálja őket, vagy versenyezzen velük, ehelyett emlékezzünk erre az Igére: „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére.” (Zsidók 12:2) Mindnyájunkat fejlődésre hívtak el, és így téve folyamatosan kell vizsgálnunk a saját lelkiismeretünket.
De azzal szemben, amire ebből egyesek következtetnek, ez nem a hívő ember pesszimista felfogása. A tökéletlenség húzóerővé és lelki növekedéssé válik az életünkben. Ebből a felismerésből emelkedik ki a törekvés és küzdés lelkülete, mivel a keresztény „útközben” van. A hívő megújul, és előre jut, mert Istennek nincsenek olyan „unokái”, akik erőfeszítések nélküli hagyományok és apai örökségek szerint élnek: neki csak olyan gyerekei vannak, akiknek az Ő segítségével személyes tapasztalatot kell szerezniük, és a saját lelki életüket kell irányítaniuk.
Mivel nem vagy tökéletes, így haladj előre!