Hogy ne legyünk éhesek?

„[Isten] … véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint.” (Efézus 3:20)

Gyerekkoromtól kezdve mikor apukám naponta megszámolta a bevételét, néhány aprópénzt hagyott nekünk az asztalon, amit a munkában gyűjtött öszze, és a könyve egyik lapján jelezte, kinek szánta: „Ezt Adolfónak, ezt Carlosnak, ezt Pedrónak.” Mire mi, gyerekek, felébredtünk, édesapám már elment munkába, ilyenkor először gyorsan az ebédlőasztalhoz futottunk, hogy megnézzük, mennyit hagyott ott nekünk még az éjjel. Ez így ment majdnem 10 évig, míg idősebbek nem lettünk, és már önállóan kerestünk saját munkánk eredményeként.
Mikor elhatároztam, hogy a madridi Adventista Lelkészképzőbe jelentkeztem tanulni, először azt terveztem, hogy azon a nyáron elmegyek házalni, hogy pénzt szerezzek a tandíjra. Ez nagyon fáradságos és nehéz vállalkozás volt akkoriban, nemcsak az ország ingatag gazdasági helyzete miatt, hanem az emberekkel szembeni szégyenlősségem miatt is. Aznap reggel, az abban a házban töltött utolsó napon, miután fölébredtem, szokás szerint az asztalhoz mentem. És semmi sem változott! Ehelyett most egy 1000 pesetás csekket találtam a megszokott papírszelettel, amire apa azt írta: „Ez Carlosé, hogy megóvjam az éhezéstől.” Ezer peseta! Ez akkoriban majd’ egy munkás egyhavi fizetése volt! Ebéd után, mikor eljöttek a búcsú pillanatai, édesapám még egyszer kifejezte pesszimista megérzéseit a házalásról, és ahhoz a fiatalemberhez fordult, akit a kiadó küldött, hogy eligazítson:
„Carlosnak jól mennek majd a tanulmányai, de a házalásban kudarcot fog vallani” – és kiment.
1956 áldott nyarán azonban Isten gondviselő tervei szerint haladtak a dolgok. Mai alapigénk szerint az Úr sokkal bőségesebb eredményekkel is meglephet minket, mint amit a mi előrejelzésünkkel számítgattunk. És így is történt. A házaló eladásokkal nemcsak egy, hanem három ösztöndíjnyit is megkerestem. Miután a nyári megmozdulás befejeződött, a könyvevangélista tanulók közül én voltam az első számú árus, és egy tekintélyes summájú megtakarítási számlával tértem haza, de ami még fontosabb, hogy az apukám, az anyukám, a testvéreim és én is megértettük, hogy kemény helyzetekben az Úr Jézus nem hagyja, hogy változás álljon be a pénztárcánkban, hanem még többet, még sokkal többet ad, mint amit kérhetünk vagy megérthetünk.
Ma arra emlékezz, hogy a menny tervei sokkal magasabbak, mint a legmagasabb emberi gondolatok.